A Régi Zeneakadémián feltárul, mi tette világhírűvé a magyar zongoristákat

Liszt Ferenc tanítványaitól Cziffra György legendás pályájáig ível az a hagyomány, amely nemcsak zenetörténeti jelentőségű, hanem ma is élő örökség. A Régi Zeneakadémián látható Liszt Ferenctől Cziffra Györgyig – A magyar zongoraiskola története című kiállítás ezt a kivételes folytonosságot mutatja be: mestereket, tanítványokat és azt a szellemiséget, amely generációk óta formálja a magyar zongorázást.

Szabó Ferenc János zenetörténész, a Liszt Ferenctől Cziffra Györgyig – A magyar zongoraiskola története című kiállítás egyik kurátora tárlatvezetés közben Fotó: Mirkó István

A magyar zenei hagyomány nem csupán kottákban és emlékezetes koncertekben él, hanem gesztusokban, egy-egy tanári mondatban vagy éppen egy mozdulatban, amelyet egyik nemzedék ad át a másiknak. A Liszt Ferenctől Cziffra Györgyig – A magyar zongoraiskola története című kiállítás ezt a láthatatlan örökséget próbálja megragadhatóvá tenni a Régi Zeneakadémia falai között.

 A Liszt Ferenctől Cziffra Györgyig – A magyar zongoraiskola története című kiállítás nem egyszerűen kronologikus áttekintés Fotó: Mirkó István 

A magyar zongoraiskola aranykora

Az ingyenesen megtekinthető tárlat nem egyszerűen kronologikus áttekintés. Sokkal inkább egy olyan szellemi háló rajzolódik ki a tizenkét tablón, amely Liszt Ferenc köréből indulva, évtizedeken átívelve kapcsolja össze a magyar zongorázás legnagyobb alakjait.

A történet 1875-ben kezdődött, amikor Liszt Ferenc megalapította a Magyar Királyi Zeneakadémiát. Az első évek még a kísérletezésről szóltak: néhány tanár (Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Volkmann Róbert, id. Ábrányi Emil és Nikolits Sándor), néhány tucat növendék és egy új intézmény, amelynek még ki kellett alakítania saját arculatát. A Zeneakadémia 1907-ben költözött át az új, Liszt Ferenc téri épületbe. Liszt azonban már ekkor kijelölte az irányt: a zongora szak „legmagasabb kiművelési osztályát” vezette, vagyis a legtehetségesebb diákokkal foglalkozott.

Tanítási módszere ma is meglepően modernnek hat: nem a technikai kérdéseket helyezte előtérbe, hanem az értelmezést, a zenei gondolkodást. Abban segítette tanítványait, miként közelítsenek előadóként a kompozíciókhoz.

Liszt tanítványai – köztük Thomán István, Szendy Árpád – nemcsak előadóművészek, hanem pedagógusok is voltak, akik továbbadták ezt a szemléletet. Thomán növendékei között pedig ott találjuk Bartók Bélát és Dohnányi Ernőt is, akik már a XX. század zenei világát formálták.

Ez a láncolat nem szakad meg: generációk követik egymást, és bár a stílusok, korszakok változnak, a gondolkodásmód lényegében ugyanaz marad. A kiállítás egyik fontos felismerése éppen az, hogy a magyar zongoraiskola nem egyetlen stílust jelent, hanem egy sajátos hozzáállást a zenéhez.

Szabó Ferenc János zenetörténész, a tárlat egyik kurátora szerint ennek gyökere abban keresendő, hogy az első zeneakadémiai generációk még olyan mesterektől tanultak, akik maguk is zeneszerzők voltak. Így a növendékek a kottaolvasásnak egy olyan, alkotói szemléletét sajátíthatták el, amely mára jórészt eltűnt a Zeneakadémia gyakorlatából.

A magyar zongoraiskola történetének egyik csúcspontja Cziffra György pályája. Az ő életútja már nemcsak művészi, hanem sorsdráma is: tehetség, kitérők, küzdelmek és végül világsiker. A Zeneakadémiára gyermekként felvett zongorista később a XX. század egyik legnagyobb Liszt-előadójává vált.

Cziffra esetében különösen jól látszik, hogyan alakult át egy hagyomány. A klasszikus képzés mellett megjelenik a jazz, a könnyűzene, majd a nemzetközi karrier – mindez azonban nem elszakadást jelent, hanem egy új értelmezést. A kiállítás ezt az összetett életutat is érzékletesen mutatja be, miközben arra is rávilágít, hogy Cziffra később – már Franciaországban – maga is továbbörökítette a magyar zongoraiskola szellemiségét.

A június 30-ig látogatható tárlat végére világossá válik: a magyar zongoraiskola egy élő, folyamatosan alakuló hagyomány, amely ma is jelen van a koncerttermekben és a tantermekben egyaránt. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszik a Balázs János által megálmodott Cziffra-fesztivál is, amely nemcsak emléket állít a zongoraművésznek, hanem új kontextusba helyezi ezt az örökséget.

A Régi Zeneakadémia lépcsőin végighaladva nemcsak neveket, fotográfiákat, tárgyakat és évszámokat látunk. Sokkal inkább egy történetet, amely arról szól, hogyan válik a tudás hagyománnyá, a hagyomány pedig élő művészetté.