Józsa Judit mesés alkotásai tűzben edzettek, mint a japán szamurájkardok

A jeles korondi származású kerámiaszobrász és művészettörténész, Józsa Judit alkotásai hasonló módszerrel születnek – hisz tűzben „edzettek” –, mint a japán szamurájkardok, mesés szobrai ugyanakkor valódi békét sugallnak. Őrtűz című életmű-kiállítása kapcsán egyedi technikájáról, a történelmi kutatásról, valamint a székely gyökerek megtartó erejéről is beszélgettünk a Magyar Örökség Díjas művésznővel, akinek tizenegy éves korában alkotott első remekműve is helyet kapott budapesti tárlatán.

Fotó: Mirkó István Forrás: MI

– A technikája igen különleges: saját fejlesztésű hajtogatásos eljárással dolgozik. A szamurájkardok elnyűhetetlen, hajtogatott pengéje készül így.

– A szamurájkardok ritkán törnek el, a kerámia azonban „törékeny tökéletesség”. Ez a hajtogatásos technika gyerekkoromban, játékból született. Nem fémet, hanem természetesen különböző vastagságú agyaglapokat kezdtem hajtogatni, és emberalakokat formáltam belőlük. Később rájöttem, hogyan lehet ezt technikailag égetésre alkalmasan megoldani. Az agyag, a kerámia nem bocsátja meg a hibákat: ha két réteg között levegő marad, a szobor az égetés során szétrobban. Minden egyes hajtást úgy kell kidolgozni, hogy a levegőnek legyen menekülési útja. Az ember megtesz minden tőle telhetőt, de végül mindig kell hozzá a Jóisten áldása is.

– Életmű-kiállításának címe Őrtűz. Mi sugallta e nevet?

– Székely őseim sugallták ezt a címet, az ő örökségüket élem és viszem tovább. Úgy érzem, hogy ma különösen nagy szükség van őrtüzekre. Olyan emberekre, akik őrzik azt a szellemi örökséget, amely megtartotta ezt a nemzetet. A Ceaușescu-rendszerben nőttem fel, ahol a magyar történelmet otthon, elsősorban édesapámtól tanultam meg. Ez tartást adott. Később azért települtem át Magyarországra, az anyaországba, mert úgy éreztem, itt tudom kiteljesíteni azt az utat, amelyet magam előtt láttam: itt kutathattam levéltárakban, itt építhettem fel azt az életművet, amelyet Erdélyből nézve csak álmodni mertem. Művészetemmel a nemzetemet szolgálhatom, hálás vagyok ezért a Jóistennek. A magyar népművészet számomra nem múlt idő. Lehetünk nagyszerű világpolgárok, de milyen világpolgár az, aki nem ismeri a saját gyökereit? A gyökér nélküli ember olyan, mint a falevél: amerre fújja a szél, arra sodródik.

– Életművében meghatározó helyet foglalnak el a történelmi témájú alkotások, amelyek mind azt sugallják, hogy históriánk nem pusztán múlt, hanem élő örökség.

– Mert hiszem, hogy egy nemzet addig marad élő, amíg ismeri és tiszteli az elődeit. Keramikusként erről mesélek az agyaggal. A Magyar nagyasszonyok sorozat elkészítésekor az volt a célom, hogy többek közt olyan rendkívüli nőknek – mint Árpád-házi Szent Erzsébet, Lorántffy Zsuzsanna vagy épp Thorma Zsófia – állítsak emléket, akik az egész nemzetet szolgálták. A történész bennem nem engedi meg a pontatlanságot, a művész pedig azt keresi, hogyan lehet mindezt érzelmileg is átélhetővé tenni és példaként közel hozni a mai kor emberéhez. A honfoglalókat ábrázoló alkotásaimmal is árnyalom a képet. Sokáig szinte kizárólag harcosként beszéltünk róluk, pedig fejlett kultúrát hoztak magukkal: kiváló mestereik, ötvöseik, bőrműveseik voltak. Ugyanez igaz a néptáncainkra is: amikor egy kalotaszegi táncost mintázok meg, az egész közösség életszemlélete, a táncos virtusa mellett a mozdulat ritmusa is megelevenedik. „Agyagkatonáim” nem fegyverrel őrzik a hazát, hanem emlékezettel.

Fotó: Mirkó István  / MI

– Legújabb alkotásai között a Kárpát-medence himnuszait feldolgozó domborművek is szerepelnek. Hogyan lehet a zeneiséget, a hitbéli megtartó erőt és a kisebbségi sors drámáját kisplasztikákba lényegíteni?

– Nemzeti imáinknak, a himnuszoknak is megvan a saját képi világuk. Az Óh, én édes Jóistenem című régi székely himnusz feldolgozásában például a csíksomlyói Babba Mária jelenik meg, aki oltalmazó mozdulattal áll a Kárpát-medence fölött. Kezében fecskét tart, hisz a „Vándor fecske hazatalál”, édesanyja fészke helyett a Szűzanya kezébe száll. E madár a magyar néphagyományban Boldogasszony szimbóluma, a hazatérés és a remény jelképe. Mindig arra törekszem, hogy a keresztény ikonográfia és a magyar népművészet jelképrendszere találkozzon, hiszen ugyanabból a lelki forrásból táplálkoznak.

– Munkásságának különleges fejezete a „hondalák” sorozata. Hogyan született meg ez az elnevezés?

– Az erényeket bemutató domborműveim középpontos szerkesztése sokakat a mandalák világára emlékeztetett. Jókai Anna írónő azonban úgy vélte, mivel ez magyar gondolkodásból és jelképekből építkezik, magyar nevet kell kapnia. Az ő javaslatára ez a kifejezés a „hondala” lett, amit a tárlat látogatóival együtt választottunk.

– Budapesti galériája sokkal több egyszerű kiállítótérnél, valódi kulturális műhellyé vált az évek során.

– Valóban, mert az emberek nemcsak megnézni szeretnék a műveket, hanem beszélgetni is akarnak róluk. Azt tapasztaltam korábbi tárlatmegnyitóimon, hogy a közönség ki van éhezve arra, hogy hallja, hogy mi miért készült, hogy mi mit jelent. Ezért kezdtünk művészettörténeti és művelődéstörténeti előadásokat, könyvbemutatókat, koncerteket is szervezni. A művészet nem zárható be a múzeumok falai közé, párbeszédet kell kezdeményeznie. Ehhez szerelmesnek kell lenni a kultúrába és a művészetbe, és nem lehet másképp csinálni, csak teljes odaadással.

– Milyen érzés volt végignézni ezen az úton az életmű-kiállításán?

– Nagyon megható. Egy művész ritkán látja együtt a szobrait, hiszen azok elkerülnek köz- és magángyűjteményekbe, templomokba. Tizenegy évesen mintáztam a legelső szobromat, a Szeretet című alkotást, és most az is ki lett állítva. A korai daraboknál persze mindig eszembe jut édesapám és édesanyám, a velük töltött pótolhatatlan idő és a korondi műhely szeretetteljes agyagillata.

Isten kegyelméből soha nem égettem ki olyan alkotást, amelyről ne hittem volna, hogy a legjobb tudásom szerint készült, ezért amikor évtizedek múltán újra látom őket, nem azt nézem, mit csinálnék ma másként, hanem azt keresem bennük, mi volt az a belső indíttatás, ami létrehozta őket. Jó velük újra találkozni.