Ne szórakozz az istenekkel, főleg ha görögök

Christopher Nolan ezúttal az ókori görög mitológia egyik legfontosabb történetéhez nyúlt, és az Odüsszeiában a tőle megszokott realizmusból engedve rábízta magát a mítosz erejére, aminél szerencsésebb módon aligha tiszteleghetett volna Homérosz előtt.

Az Odüsszeia Christopher Nolan feldolgozásában aktuálisabbnak hat, mint majd háromezer évvel ezelőtt. Forrás: TMDb

Odüsszeusz története és a benne található toposzok olyan mélyen beleivódtak már a nyugat kollektív tudattalanjába, hogy az folyton-folyvást szembe jön velünk a filmművészetben is: Anthony Minghella polgárháborús drámája (Hideghegy), a Coen testvérek nagy gazdasági világválság idején játszódó szatírája (Ó, testvér, merre visz az utad?) vagy Ang Lee tigrises fantasyja (Pí élete) is tele van elveszett, hazatartó figurákkal, az Odüsszeia után azonban mély nyugalommal jelenthetjük ki, hogy megszületett a történet első olyan mozgóképes feldolgozása, ami állandó érvényű hivatkozási pont lehet, és amelyet a történelemtanárok is jó szívvel ajánlhatnak az olvasásra nehezebben rávehető diákjaiknak. Még akkor is igaz ez, ha Nolan interpretációjában is rengeteg változtatást, átírást szúrhatnak ki a forrásanyag megrögzött szerelmesei, aminek epizodikus elbeszélésmódja eleve sokkal inkább kívánkozik a sorozat formátumra (készült is belőle már több minisorozat), mint a háromfelvonásos filmes struktúrára.

Nolan feldolgozása ugyanis rendkívül masszív filmélményt nyújt, megragadja a nézőt, és órákkal a vége után is a hatása alatt tartja. Az Odüsszeia első kétharmada kisebb meglepetésemre egy nyomasztó horror, borús képekkel, és Ludwig Göransson ókori hangszereket idéző, fojtogató zajzenéjével.

Sosem gondoltam volna, hogy hiányozni fog Hans Zimmer (mára önismétlővé vált) szimfonikus minimalizmusa, de az Odüsszeiát kezdetben nem könnyű sem nézni, sem hallgatni. Meglepődésem oka, hogy Nolan eddig inkább a feszültségteremtés mestereként vált Hollywood jelenének legnagyobb befolyású rendezőjévé, sosem törekedett a borzongatásra, viszont alázatát jó mutatja, hogy Homérosz hőskölteményének kedvéért ugyanúgy változtatott ezen is, mint a realizmushoz való feltétlen ragaszkodásán. Igaz, az egyszemű Polüphémosz, Kalüpszó nimfája, Kirké boszorkánya, az emberevő laisztrügónok, a tengerszorosban leselkedő Szkülla vagy a holtak világából felszínre érkező temetetlen katonák is olyan realista ecsetvonásokkal vannak megfestve, amilyenekkel csak lehet. 

Nolan

A sziréneket, Kharübdiszt vagy az isteneket sosem látjuk (legfeljebb látomásként kísértik a hőst), ám ettől még vállaltan mitikus lények mind, és éppen elemeltségük révén szolgálják az alapmű – erkölcsről, hitről és civilizációról szóló – gondolatiságának elmélyítését. Az Odüsszeia ma is ugyanolyan érvényes mű, mint majd háromezer évvel ezelőtt, sőt: Nolan értelmezésében még aktuálisabbnak hat, hiszen a modernitás önhittsége kézzel-lábbal hadakozik, kételkedik azokban a transzcendens törvényekben, amiket a filmben – leegyszerűsítve, de annál találóbban – a zeuszi vendégjog képvisel. Az istenek megsértése sosem kecsegtet túl sok jóval, főleg nem akkor, ha görögök.

Az Odüsszeia tele van felkavaró képsorokkal, ahogy a katonák disznóvá változnak, hánykolódnak a tengeren vagy lekaszabolják őket (mindenki keserű árat fizet a hős bűnéért, aki kieszelte a trójai faló ötletét), Nolan filmje mégsem öncélú, mert a vizuális megvalósítás kidomborítja, még plasztikusabbá teszi, hogy Odüsszeusz milyen mélyen jár a bűntudatban és a vezeklésben. 

Bármennyire is nyomasztó élmény nézni mindezt, a történet nem marad adós a megérdemelt feloldozással, és az utolsó egy óra olyan feszült, katartikus és epikus hőskölteménnyé kerekíti Odüsszeusz szenvedéstörténetét, ami egyfelől méltó az alapműhöz, másfelől továbbra is a kortárs mozi legünnepeltebb rendezőjének trónján tartja Christopher Nolant.