– A Cziffra György-emlékév programjait milyen művészeti koncepció alapján állították össze?
– A jövő évi emlékévnek és fesztiválnak a művészeti koncepciója szorosan kötődik az előző évek Cziffra-fesztiváljainak eszméjéhez. Sőt, továbbmegyek, nemcsak a fesztivál eszméjéhez, hanem a Cziffra György által még életében létrehozott fesztiválhoz és alapítványhoz is. Ez azt jelenti, hogy művészileg a kifejezésre, az emócióra fókuszálunk. Azokat a művészeket, alkotókat kértem fel az első Cziffra-fesztiváltól kezdve, akik ezt az – egyébként kisebbségben lévő – eszmét képviselik.
– Miért került ez az eszme kisebbségbe?
– Azért, mert a művészet soha nem mérhető racionálisan. Viszont egy hang félreütése hibapontként mutatkozik például egy versenyen. És ilyen szempontból rendkívül sok, „tökéletesen” játszó zongoraművész van a világban, ám nagyon kevesen vannak azok, akik szépen játszanak, s akiket a közönség a szívébe tud zárni.
– Cziffra Györgyért viszont rajongott a közönség. Miben rejlett a varázsa?
– Amikor Magyarországon bárokban kényszerült játszani, hangversenyteremmé alakította azokat. Amikor pedig a világ is megismerte, a legnagyobb zenekarok és fesztiválok versenyeztek érte.
A varázsa az egyéniségében rejlett, s abban, hogy fel merte vállalni azt a Jóistentől kapott tehetséget, amit a darabokról képzelt. Nem elégedett meg azzal, hogy pusztán eljátszotta a hangokat, hanem az alkotó társává vált az alkotónak. Általánosságban elmondható, hogy hozzátett a darabokhoz, persze mindezt úgy, hogy nem csorbította a szerző fantasztikumát, mégis belecsempészte a saját egyéniségét.
Ez egy nagyon vékony jég, ami ha átszakad, hamar giccsé vagy öncélúvá válhat, de az ő esetében szó sem volt erről. Ki merem jelenteni, hogy nincs még egy olyan legendás zongoraművész, aki a felvételeinek a kilencvenkilenc százalékánál egy hangot nem ütött félre.
– Ezek szerint azon kevés zongoraművészek egyike volt, akinél a tökéletes zongorajáték és a kifejezésforma egyszerre volt jelen?
– Akik arra teszik fel az életüket, hogy hiba nélkül játsszanak – ezt ugyan meg lehet valósítani –, ám ők sohasem lesznek egyéniségek, nem tudják átadni az érzelmeiket. Akik viszont felvállalják az érzelmeiket, azoknál hiba csúszik az előadásba. Cziffra György mindig az emócióra törekedett, de mindemellett egy olyan isten áldotta technikai adottsággal rendelkezett, hogy nem hibázott.
– Talán nem túlzás azt állítani, hogy Cziffra Györgyöt ugyanaz a hely illeti meg a zenetörténeti kánonban, mint Liszt Ferencet, Bartók Bélát vagy Kodály Zoltánt. Miként vélekedik erről?
– Teljesen egyetértek. És ezért is vagyok boldog, mert Magyarország kormánya emlékév formájában, az UNESCO pedig évforduló formájában ünnepli felterjesztésünkre Cziffra Györgyöt, ami csak az alkotóművészek kiváltsága, előadóművész nagyon ritkán kerül fel erre a listára. Cziffra Györgynek ez azért sikerült, mert minden szempontból megérdemli. Túl kell látnunk azon, hogy egy zongoraművész volt.
Ő egy nagy formátumú, világhírű művész volt, aki sokat tett azért, hogy a kultúrák közötti átjárhatóság létrejöjjön, s Magyarország kultúráját, zenei oktatását megismerjék.
– Visszakanyarodva a jövőre kezdődő, határokon átívelő eseménysorozathoz, pontosan hova nyúlnak vissza a gyökerei?
– Egy elképesztően nagyra nőtt kezdeményezésről, emlékévről beszélünk. Ráadásul nemcsak idehaza, hanem nemzetközileg is híre ment a fesztiválnak, így a világ vezető művészei fogadták el felkérésünket. Az egész művészi koncepció Liszt Ferenctől eredeztethető, aki Thomán Istvánnak, Thomán Dohnányi Ernőnek, Dohnányi pedig Cziffra Györgynek adta tovább a stafétát. Ezt zeneakadémiai berkeken belül úgynevezett „vérvonalnak” nevezzük. Nagyon boldog és büszke vagyok, hogy részese lehetek ennek a családfának, hiszen Cziffra György tanítványa volt Dráfi Kálmán, akinél a Zeneakadémián diplomáztam.
Fotó: Teknős Miklós
– Közismert, hogy háromévesen Cziffra György hatására kezdett zongorázni. Mit kapott a mesterének tekintett művésztől?
– A legfontosabb dolgokat kaptam tőle: a zongora és a klasszikus zene szeretetét, valamint már gyermekként egy olyan útmutatást, ami arra a gondolatra vezethető vissza, amiről az interjú elején beszéltem. És általa kaptam egy feladatot a zongoraművész pálya mellé: emlékének ápolását.
– És mit adhat a munkássága a fiatal művészeknek és a közönségnek?
– A fiatal művészeknek példát adhat, s kinyithat olyan kapukat, dimenziókat, amelyekről ma már csak sajnos elhunyt művészek által szerezhetünk tanúbizonyságot. Merthogy ez a műfaj, ez a gondolatiság, vagyis a zene szabadsága, ami egyébként a fesztivál szlogenje is, kiveszett a művészek zöméből.
A közönségnek pedig Cziffra György életútja adhat példát, főleg most, ebben a rendkívül nehéz, kilátástalan helyzetben. Az ő életében több olyan helyzet volt, amelyekből végül mindig győztesként került ki: az első és a második világháború, a három év börtön, a recski munkatábor, az 1956-os forradalom – rengeteg szörnyűség, amelyből egy is sok, ám neki mind kijutott, mint ahogy sokaknak, akik a huszadik században éltek. De egyszer sem adta fel a reményt sem emberi, sem mentális, sem fizikai értelemben. És – ami számomra a legmegdöbbentőbb, hogy – művészileg sem.
Akkor sem adta fel, amikor teljesen kilátástalan volt a helyzet, hogy egy zongoraművésznek valaha koncertje legyen. Most is hasonló világot élünk a járvány miatt, de ne adjuk fel a reményt – ez a legfontosabb üzenete.
– A fesztivál kiemelt figyelmet fordít a fiatal tehetségek támogatására is, díjjal jutalmazzák őket 2017 óta. Kik kapták idén az elismerést?
– Kovács Gergely zongoraművész és Pálfalvi Tamás trombitaművész nyerte el idén a Cziffra-fesztivál Tehetség-díját. A díjat hagyományteremtő szándékkal, egyéni kezdeményezésemre integráltuk a fesztivál szerves részeként az emléksorozatba. Tudom, milyen nehéz a fiatal művészeknek, s azt is tudom, mire van szükségük. Közismert, hogy a művészek az önmenedzselésben annyira nem vesznek részt, ám manapság nagyon nehéz kitűnni, mert sok a tehetség és sok az önjelölt „művész”, akik sajnos jónak titulálják magukat. Így a valóban jók teljesen eltűnhetnek, ha nem figyelünk rájuk. Úgy gondolom, a mi feladatunk az igazán tehetséges fiatal művészek felfedezése, bemutatása, valamint integrálása a koncertéletbe, az intézményvezetők látókörébe. Az emlékév pedig kiváló terepet ad arra, hogy ne csak idehaza, hanem külföldön is megmutassák tudásukat.
Fotó: Teknős Miklós
– Hogy látja, az elmúlt több mint négy év során sikerült megvalósítani mindazt, amiért elindította a Cziffra-fesztivált?
– Amikor Cziffra György 1956. október 23-án elhagyta Magyarországot, nagyon sokáig nem jöhetett róla semmilyen információ, hiszen disszidens volt. Ha mégis jött róla hír, azt elferdítették. Nem a zongoraművészi kvalitásait nézték, hanem az akkori rendszer elleni vétkét. Aztán amikor hazatért, már nem az a Cziffra György volt, aki Magyarországról távozott, hiszen elveszítette a fiát, s onnantól kezdve vissza is vonult a zongorázástól. Mindezzel csak azt akartam szemléltetni, hogy az emberek nem voltak tudatában annak, micsoda sikereket ért el külföldön, s mit hozott létre. Semmilyen nagyobb eseménysorozat nem valósult meg 1994-ben bekövetkezett halála óta, bár egyéni kezdeményezések voltak. Az elmúlt négy-öt év során azonban sikerült tényekkel alátámasztani azt a zseniális muzikalitást és emberséget, ami őt jellemezte. Előkerültek felvételek, kritikák, koncertműsorok, kitüntetések, interjúk és olyan emberek is, akik hiteles forrásként meséltek róla.
Az emlékévvel az a célom, hogy Cziffra Györgyről ne csak azt tudják a világban, hogy egy zseniális zongoraművész volt, hanem azt is, hogy egy nagy, magyar származású művész volt. Remélem, az emlékév fel fogja hívni a világ figyelmét arra, hogy Magyarország mindig is kulturális nagyhatalom volt.
Olyan művészeket adott a világnak, akik azóta is az élvonalban vannak, s akik a legnagyobb inspirációt nyújtják a fiataloknak.
– Idén szeptembertől a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zongoratanszékének adjunktusa lett és a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja. A különféle feladatai mellett mennyi ideje jut gyakorlásra és koncertekre?
– Tizenkét és tizenhat-tizenhét éves korom között megtanultam a repertoár zömét. Tettem ezt úgy, hogy semmi esélye nem volt annak, hogy bármikor is eljátszom azokat a darabokat. Ezt valamiféle isteni gondviselésnek köszönhetem, mert mostanra elég nagy repertoárral rendelkezem, amit csak frissítenem kell. Ha ezeket most kellene megtanulnom, nagy bajban lennék. És elég jó a memóriám, minden megmarad benne. Ez pedig nagy segítséget jelent abban, hogy más területre is áldozzak a nap huszonnégy órájából.
Minden olyat szívesen végzek, ami előbbre visz másokat, ezáltal pedig engem is. Szenvedélyesen és töretlenül támogatom a fiatalokat. Ezt lehet professzionális módon végezni, mint a Zeneakadémián, lehet szociális alapokra helyezni, mint a Snétberger-központban, vagy lehet a nagyközönség előtt megvalósítani, mint a Virtuózokban. Ezek hasznos dolgok, hiszen népszerűsítik a komolyzenét. Nem szeretnék olyan Magyarországot, ahol nem tudják, ki volt Kodály Zoltán.
Fel kell hívni az emberek, a fiatalok figyelmét, mert ellenszélben vagyunk: sok a bóvli, a zaj, az álművészet. Ezt a felelősséget felvállalva kevesebbet alszom, sok mindent félreteszek, de örömmel csinálom. Hiszen nekem ez nem áldozat, hanem munka. Mindebben fantasztikus partner a feleségem, akivel együtt a fesztivált és az emlékévet is meg tudjuk valósítani.
Fotó: Teknős Miklós
– A járványhelyzet hogyan írta át az idei koncertnaptárát?
– A külföldi koncertjeimet lemondták, ám idehaza az összes jelentős hangversenyemet meg tudtam tartani egészen a napokban bevezetett legújabb járványügyi korlátozásokig. A szokásos szabadtéri koncertem, a ZEnergia azonban elmaradt a Szent István-bazilika előtt, online közvetítették. Szebb és biztonságosabb 2021-es évben bízunk, továbbá abban, hogy februárra, a Cziffra-fesztivál kezdetére és az emlékév nyitányára már legalább részben látogathatók lesznek a koncertek.
