Erdélyi Tibor: Számomra a gyerekkor határoz meg mindent

Életében összekapcsolódik a tánc és a faanyag szeretete – Erdélyi Tibor a faragás mellett az Állami Nép Együttes szólistája, majd több együttes koreográfusa volt, sokszor pedig párhuzamosan feldolgozta ugyanazt a témát szobraiban és a színpadra állított munkáiban is. Többek között a gyermekkor hatásáról, a két művészeti ág kapcsolatáról és a Japánban végzett oktatómunkájáról is beszélgettünk az idén Kossuth-díjjal kitüntetett művésszel.

A málenkij robotra elhurcolt édesapja történetét szeretné még megfaragni a művész Fotó: Balogh Zoltán Forrás: MTI

– Egy kis faluból, Uszkából származik. Mennyire meghatározó a művészetében a gyermekkora és a szülőföldje?

– Én az „Isten háta mögött” születtem, ahogy Móricz Zsigmond írja, ott, ahol „a kis Túr siet beléje”, és ahol megszületett a Himnusz szövege. Azt mondják, minden művész a gyermekkorát idézi meg és alkotja meg újra a műveiben, és számomra is a gyermekkor határoz meg mindent. Szoktam mondani, hogy nekem egy életem volt, akárki kérdez, mindig ugyanazt tudom mondani: azt, ami történt velem. Épp befejeztem a Két boldog ember című könyvemet, amiben leírtam az egész életünket.

– Faragni is a szülőfalujában kezdett el?

– Igen. Édesapám géplakatos volt, vassal dolgozott, de én ki nem állhattam a rideg vasat, mindig a fához vonzódtam. Mielőtt megszülettem volna, édesanyámmal együtt elmentek Csengerbe bútort venni. De már nem tudtak hazajönni, csak egy síró bútorral: a családi legenda szerint valószínűleg egy fiókban hoztak haza. Talán itt kezdődött a fához való vonzódásom.

– Még gyermek volt, amikor édesapját elhurcolták málenkij robotra. Ez is közrejátszott abban, hogy később elhagyta a szülőfaluját?

– Igen. Amikor édesapámat elvitték málenkij robotra, gondoltuk, hogy soha többé nem jön vissza. Édesanyámmal és három testvéremmel mindössze öt hold földünk volt, amiből sem megélni, sem jóllakni nem lehetett. A kilátástalanság és a tanulni vágyás miatt jöttem el. Szűk volt nekem az a világ, akárhogy próbálkoztam, nem tudtam tágítani. Budapesten először rokonoknál laktam, majd miközben a Városligetben az épülő világkiállítás pavilonjainál bámészkodtam, egy mester elhívott az Iparművészeti Múzeum asztalosrestaurátor-tanulójának. Ezt a csodálatos szakmát hagytam ott később a táncért.

– Hogyan került kapcsolatba a tánccal?

– Citerával korábban is kísértem táncosokat, ezt később, a Zalka Máté tanulóotthonban is folytattam. Viszont a tánccsoportban egyszer megbetegedett egy fiú, én pedig felajánlottam a tanárnak, hogy szívesen beállok a következő fellépésre, ha kell, ezt én is el tudom táncolni. Megkérdezte: mégis hogyan? Hiszen sosem táncoltam. Rögtön rávágtam, hogy néztem, és közben megtanultam. És ez nem háryjánoskodás, már másnap fel is léptem velük Visegrádon. Később az MTA Központi Együttesébe kerültem, majd 1951-ben a berlini Világifjúsági Találkozón meglátott Rábai Miklós, az Állam Népi Együttes művészeti vezetője, és megkért, hogy felvételizzek hozzájuk. Végül több mint száz jelentkező közül engem vettek fel.

A málenkij robotra elhurcolt édesapja történetét szeretné még megfaragni a művész
Fotó: MTI

– Később koreográfusként is tevékenykedett, sőt a fafaragást sem hagyta félbe, szobrokat kezdett készíteni. Mi indította arra, hogy alakokat faragjon meg? Munkásságában hat egymásra a két művészeti ág? Van köztük kapcsolat?

– Először csak használati tárgyakat készítettem, kulacsot, mángorlót, edényeket. De ilyeneket már régóta nem csinálok, mert ezek legfeljebb dísztárgyaknak jók, hiszen ki mángorol manapság, ki iszik ivócsanakból? Amikor erre rájöttem, már inkább ábrázolni szerettem volna. És épp az ábrázolás köti össze az életemben a két művészeti ágat. Például mielőtt koreográfusként megcsináltam a Halálra táncoltatott lány balladáját, meg is faragtam. Amikor mindkét művel elkészültem, akkor azt mondták a tanítványaim, hogy na, ez most van kész.

– A párjával együtt harminchárom éven át rendszeresen visszatértek Japánba néptáncot tanítani. Ez hogyan kezdődött?

– A Vadrózsák Táncegyüttessel egy fesztiválon léptünk fel Sidmouthban, ahol nemcsak ugyanazt az egy táncot táncoltuk minden este, hanem hét különböző koreográfiát adtunk elő a hét nap alatt. Olyan nagy siker lett, hogy az egyik japán tánccsoport vezetője felvetette, mi lenne, ha kimennék Japánba táncot tanítani. Csak a párommal voltam hajlandó elmenni, ami ellen nem volt kifogásuk, mert úgy gondolták, páros táncot még jobb tanítani. Miután visszajöttünk, azt gondoltam, lehet, hogy visszahívnak még egyszer vagy kétszer. A vége az lett, hogy harminchárom éven át jártunk vissza.

– Befejezte az életrajzi könyvét, idén Kossuth-díjat kapott. Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– Nagyon régóta szerettem volna megfaragni édesapám történetét, aki harmincnyolc évesen halt meg. Nagyon sokáig nem mertem a témához nyúlni, de úgy éreztem, eljött az ideje. Nagyjából kilencvenszázalékos állapotban van, majdnem kész vagyok vele. Ez az a munka, amit még mindenképp be szeretnék fejezni, mert úgy érzem, ennyivel tartozom édesapámnak. Emellett számtalan helyen kiállítottam már, de az álom egy méltó helyen lévő állandó kiállítás. Ezért hoztunk létre egy alapítványt, hátha valaki felkarolja az ügyet. És így egyben maradna akkor is, ha már nem leszek.