Kő csikorgott a lába alatt

A 90 éve született Csoóri Sándort a leghitványabb támadások a rendszerváltozás kezdetén, majd Gyurcsány Ferenc iszonyú emlékű országlása idején sújtották.

Csoóri Sándor Fotó: MTI/Mohai Balázs Forrás: MTI/Mohai Balázs

Soha nem találkoztam nála szebb szavú, szívélyesebb, sokoldalúbb, főképp bölcsebb írástudóval. Nemzetféltő indulatát inkább versekbe, nagyívű esszékbe, szociográfiákba és forgatókönyvekbe, nem utolsósorban társadalom- és irodalomszervező munkáiba öntötte. Ezért közölte róla Szakolczay Lajos író-szerkesztő: „Zrínyi kezéből vette ki a kardot.”

Csoóri, a zámolyi református parasztgyerek kezdetben Petőfi közéleti realizmusa, majd a sárszentlőrinci-rácegrespusztai pásztorfi, a nyugatos avantgárd, később a baloldali népi-nemzeti gondolat jelese, Illyés Gyula nyomában járt. Abban is hasonlíthatók, hogy poézisüket mindketten egyfajta sajátos ihletésű szürrealizmussal ötvözték annak bizonyságául, hogy a korszakos európai irányzatok elkötelezett magyarsággal éppúgy megjeleníthetők, mintha bármely más nyelven írták volna. Csoóri Móricz Zsigmondról, Illyés Gyuláról és Németh Lászlóról először a pápai kollégium kisdiákjaként hallott. Különböző műfajú munkái­ban példaként és tanulságként számtalanszor emlegette szellemiségünk sok évszázados történetének jeleseit, akik „egész életükön keresztül a magyarság fönnmaradásáért kínlódtak”. Ez a törekvés volt leginkább jellemző Csoóri Sándorra, szóban, írásban egyaránt.

Érdemes hát Csoórit idézni, ha életművét méltatjuk. Költő-íróként éppúgy, mint magánemberként nála pontosabban senki sem látta és láttatta őt. Számtalan verses és prózai kötetében, forgatókönyvében és személyes megszólalásai során kitárulkozó nyíltsággal, hajszálpontosan fogalmazott. Azokhoz hozzátenni vagy belőlük elvenni semmit sem lehet. A róla készült legutolsó portréfilmben, Sipos István munkájában küzdelmes életéről egyetlen elhangzott kérdés nélkül mindent elmondott, alig harminc percben összefoglalva. Nemzeti sorskérdéseinkről tömören és egyértelműen, higgadtan, de brutális-szókimondóan beszélt. Ezért (is) támadt annyi ellensége, beleértve az 1990-ben tőle elhatárolódó írószövetséget. A valamicskét szabadabb, de a pártállami múlttól akkoriban megszabadulni jóformán képtelen szerveződés azt tagadta meg, akiről több ezer oldalnyi ügynökjelentés született, akit több ízben szilenciummal sújtottak, aki már a ’60-as években a népi-nemzeti ellenzék vezető személyisége volt, s akinek többek közt a rendszerváltozás legnagyobb hatású kétheti lapja, a Hitel köszönhető.

Szeretném hinni, hogy a még élő, Csoóri kirekesztésében ludas tollforgatók legalább utólag szégyellik magukat, de nem igazán bízom benne. A kicsik a nagyokat minden korban, főleg a történelmi változások során igyekeznek magukhoz zsugorítani. Azért estek neki, mert a közelmúltban legerősebben ő képviselte a magyarságot, mindazt, amit ma, holnap és a jövőben is értéknek gondolunk. Számos elismerése, Kossuth-díjai, az olvasók múlhatatlan szeretete nem semlegesíti az őt ért gyalázkodást. Utóbbi képet ad egy zavaros korszakról, melyben kevesen voltak képesek eligazodni.

A leghitványabb támadások a rendszerváltozás kezdetén, majd Gyurcsány Ferenc iszonyú emlékű országlása idején sújtották. Jobbító szándékait, mi több: költő-író voltát is kétségbe vonták. Előbb 1990-ben, Nappali hold című sorozata egyik esszéjének megjelenésekor. Esszéi utóélete során Csoóri közölte: a Nappali hold egyik írásáért a múlt évben – ne kerülgessük a szavakat – nyilvánosan megköveztek. Száznyolcvannál több írásban támadtak rám. Sokáig nem tudtam: kibírom-e a halálos kőzáport. Kibírtam. Sőt… még egy-két ijesztő igaz­ságra is ráébredtem. Így ébredtem rá arra is, hogy aki igaz szeretne maradni, annak bizony még attól sem szabad visszahőkölnie, hogy egy-egy pillanatban igaztalanná válik. Mert néha épp a törés mutatja meg a szemben álló feleknek a valóság drámai, illetve tragikus teljességét.”

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Ne kerteljünk: említett írásáért antiszemitizmussal vádolták, egyetlen félreérthető mondata miatt. Csoóri ellen a következő, testét-lelkét érő gyalázkodást a Magyar Nemzet hasábjain 2007-ben közzétett Márciusi levél című írásáért pár tucat balliberális tollforgató követte el. Ami a publicisztika indító mondata miatt (is) emlékezetes: „Akárhová lépünk, kő csikorog a lábunk alatt.” A Márciusi levél megrázó képekbe foglalt egy országszerte ismert és megszenvedett állapotot: szellemi, erkölcsi és anyagi nyomorúságunkat, mely nagyobbrészt a posztkommunista–liberális kormánynak köszönhető. Másfelől majdhogynem könyörög a magyar értelmiség jeleseinek, rázzák föl a nemzetet, nyerjék meg minden jóakaratú tagját és igyekezzenek a rombolást közösen megakadályozni.

A Márciusi levelet közel száz kiválóság látta el kézjegyével, így a felhívás a magánkezdeményezésből rögvest közüggyé vált. Már másnap-harmadnap ordas indulatokat, az aláírók durva minősítését, érvek híján vicsorgást szült. Az akkoriban közismert gondokat felvető írást az ismertebb szerzők közt Debre-czeni József gimnáziumi tanár, a Népszabadság cikkírója, Dessewfy Tibor szociológus, Gábor György vallásfilozófus, Gerő András történész, nem utolsósorban a tavaly elhunyt, művelt kozmopolita, Ungvári Tamás támadta meg. Utóbbi nem átallotta Csoóriról gúnyosan kijelenteni: halhatatlanságba nyugalmazott szerző.

Csoóri Sándor, ha nem is nyugalmazták, valóban halhatatlan lett. Dúsgazdag, a magyarságért, annak életminőségéért és kultúrájáért mélységesen felelős életművét vaskos kötetekben méltatták. Halálakor a Magyar Nemzet többek közt a költőtárs Szentmártoni János szavaival búcsúztatta: „Könyörtelen igazmondása, pontos szavakba és merész metaforákba csomagolt indulata katartikus élmény volt. Arra tanított, hogy az írás erkölcsi cselekedet is, nem csupán a tehetség megnyilvánulása.”

Születése kilencvenedik évfordulóján Csoóri Sándorról megemlékezni ennél szebben és tömörebben nem lehet.