Kő csikorgott a lába alatt

A 90 éve született Csoóri Sándort a leghitványabb támadások a rendszerváltozás kezdetén, majd Gyurcsány Ferenc iszonyú emlékű országlása idején sújtották.

Csoóri Sándor Fotó: MTI/Mohai Balázs Forrás: MTI/Mohai Balázs

Szeretném hinni, hogy a még élő, Csoóri kirekesztésében ludas tollforgatók legalább utólag szégyellik magukat, de nem igazán bízom benne. A kicsik a nagyokat minden korban, főleg a történelmi változások során igyekeznek magukhoz zsugorítani. Azért estek neki, mert a közelmúltban legerősebben ő képviselte a magyarságot, mindazt, amit ma, holnap és a jövőben is értéknek gondolunk. Számos elismerése, Kossuth-díjai, az olvasók múlhatatlan szeretete nem semlegesíti az őt ért gyalázkodást. Utóbbi képet ad egy zavaros korszakról, melyben kevesen voltak képesek eligazodni.

A leghitványabb támadások a rendszerváltozás kezdetén, majd Gyurcsány Ferenc iszonyú emlékű országlása idején sújtották. Jobbító szándékait, mi több: költő-író voltát is kétségbe vonták. Előbb 1990-ben, Nappali hold című sorozata egyik esszéjének megjelenésekor. Esszéi utóélete során Csoóri közölte: a Nappali hold egyik írásáért a múlt évben – ne kerülgessük a szavakat – nyilvánosan megköveztek. Száznyolcvannál több írásban támadtak rám. Sokáig nem tudtam: kibírom-e a halálos kőzáport. Kibírtam. Sőt… még egy-két ijesztő igaz­ságra is ráébredtem. Így ébredtem rá arra is, hogy aki igaz szeretne maradni, annak bizony még attól sem szabad visszahőkölnie, hogy egy-egy pillanatban igaztalanná válik. Mert néha épp a törés mutatja meg a szemben álló feleknek a valóság drámai, illetve tragikus teljességét.”

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Ne kerteljünk: említett írásáért antiszemitizmussal vádolták, egyetlen félreérthető mondata miatt. Csoóri ellen a következő, testét-lelkét érő gyalázkodást a Magyar Nemzet hasábjain 2007-ben közzétett Márciusi levél című írásáért pár tucat balliberális tollforgató követte el. Ami a publicisztika indító mondata miatt (is) emlékezetes: „Akárhová lépünk, kő csikorog a lábunk alatt.” A Márciusi levél megrázó képekbe foglalt egy országszerte ismert és megszenvedett állapotot: szellemi, erkölcsi és anyagi nyomorúságunkat, mely nagyobbrészt a posztkommunista–liberális kormánynak köszönhető. Másfelől majdhogynem könyörög a magyar értelmiség jeleseinek, rázzák föl a nemzetet, nyerjék meg minden jóakaratú tagját és igyekezzenek a rombolást közösen megakadályozni.

A Márciusi levelet közel száz kiválóság látta el kézjegyével, így a felhívás a magánkezdeményezésből rögvest közüggyé vált. Már másnap-harmadnap ordas indulatokat, az aláírók durva minősítését, érvek híján vicsorgást szült. Az akkoriban közismert gondokat felvető írást az ismertebb szerzők közt Debre-czeni József gimnáziumi tanár, a Népszabadság cikkírója, Dessewfy Tibor szociológus, Gábor György vallásfilozófus, Gerő András történész, nem utolsósorban a tavaly elhunyt, művelt kozmopolita, Ungvári Tamás támadta meg. Utóbbi nem átallotta Csoóriról gúnyosan kijelenteni: halhatatlanságba nyugalmazott szerző.

Csoóri Sándor, ha nem is nyugalmazták, valóban halhatatlan lett. Dúsgazdag, a magyarságért, annak életminőségéért és kultúrájáért mélységesen felelős életművét vaskos kötetekben méltatták. Halálakor a Magyar Nemzet többek közt a költőtárs Szentmártoni János szavaival búcsúztatta: „Könyörtelen igazmondása, pontos szavakba és merész metaforákba csomagolt indulata katartikus élmény volt. Arra tanított, hogy az írás erkölcsi cselekedet is, nem csupán a tehetség megnyilvánulása.”

Születése kilencvenedik évfordulóján Csoóri Sándorról megemlékezni ennél szebben és tömörebben nem lehet.