Az antiutópia, negatív utópia vagy – a most legnépszerűbb divatszóval – disztópia egyébként viszonylag fiatal műfaj. Körülbelül a középkor végéig a jövővel való foglalkozás mint önálló szellemi ágazat nem létezett – az emberiség úgy vélte, a jövő is ugyanolyan lesz, mint a jelen, alternatívát az apokalipszisirodalom mutatott föl. A nagy földrajzi felfedezésekkel aztán kitágult tér és idő, Thomas More stílusteremtőnek tekintett Utópiája jelezte a megváltozott gondolkodást, majd Swift Gulliverje (Hamvas Béla szerint az egyetlen százszázalékos szociológia) mutatta meg, hogyan juthatunk el azokhoz a gondolati végletekhez, ahová aztán Huxley Szép új világa, majd az 1984 el is jutott. Érdekes, hogy mindegyik nagy utópista-antiutópista brit – úgy látszik, van abban a néplélekben valami különös hajlam a költőien látomásos, mégis rendszerszinten összegző tűnődésre.
„Találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség” – a világirodalom egyik legdermesztőbb és leggonoszabb mondata, hiszen reményt kelt az 1984 főhősében, Winston Smithben, s így bennünk, olvasókban is, egészen addig, amíg el nem jutunk a Szeretetminisztérium celláiba és kínzókamráiba, a soha ki nem alvó lámpák könyörtelen fényébe. Az egész orwelli látomás ilyen könyörtelenül világítja meg a hatalom természetét – ma pedig egészen különös, cinikus fénytörésbe kerül mindez, hisz az emberiség nagyja önként és dalolva tárja föl virtuálisan intimitását egymásnak és a sok láthatatlan Nagy Testvérnek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!