A kiszolgáltatottság felszámolása

Míg a kormányzást 2002-ben az első Orbán-kormány 52,9 százalékos GDP-arányos államadóssággal adta át, addig 2010-ben a Bajnai-kormány a GDP 85 százalékán álló államadósságot hagyott maga után.

Budapest, 2016. szeptember 10. Megújított húszezer forintos bankjegyek egy szemüveg alatt az asztalon. Magyarország ma is hivatalos fizetõeszközét, a forintot, 70 évvel ezelõtt, 1946. augusztus elsején vezették be. A pengõt felváltó új pénz nevét I. Károly történelmi aranyforintjáról kapta. MTVA/Bizományosi: Faludi Imre *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítõje közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt.

A 2002 és 2010 közötti kormányok óriási méretűre hizlalták Magyarország államadósságát. Míg a kormányzást 2002-ben az első Orbán-kormány 52,9 százalékos GDP-arányos államadóssággal adta át, addig 2010 II. negyedévében a Bajnai-kormány a GDP 85 százalékán álló államadósságot hagyott maga után. Ebben az időszakban az államadósság szintjét 40 milliárd euróval, GDP-arányosan több mint 30 százalékkal növelték. Ez hazánkat pénzügyileg függővé, kiszolgáltatottá tette a nemzetközi csoportoknak – Világbank, IMF, nemzetközi befektetési és kockázati alapok –, csökkentette önállóságunkat, megbénította az állam gazdasági cselekvőképességét. Eközben a kamatterhek óriási méreteket öltöttek, s meghaladták az 1200 milliárd forintot évente, amely az ország évi áfabevételeivel volt egyenértékű. A kiszolgáltatottságot csak növelte, hogy az államadósság jelentős része külföldiek felé, illetve devizában állt fenn, és ezen adósságszerkezet miatt – hiszen 2010-ben az államadósság 44 százaléka volt devizaalapú – az erre az összegre jutó éves tőke és kamatteher összege elhagyta az országot.

Államadósság-csökkentés

Az államadósság növekedésének megállítása és fokozatos csökkentése volt tehát az elsődleges cél, amely alapot teremthetett a kiszolgáltatottság megszüntetéséhez.

Az új kormánynak fel kellett tehát számolnia azt a tarthatatlan helyzetet, hogy az állam hitelekből, az államadósság növeléséből fedezze a kiadásokat. Ki kellett szabadulnia a nemzetközi pénzügyi csoportok fogsága, szorítása alól, vissza kellett szereznie az állam pénzügyi és gazdasági cselekvőképességét. Ezért hitelek növelése helyett gazdasági növekedést kellett elérni, hogy így jöjjön létre az állami kiadások fedezetéhez szükséges költségvetési forrás.

Ennek alapvető feltétele volt, hogy megálljon az államadósság GDP-arányos növekedése, sőt a folyamat megfordításával csökkenni kezdjen. El kellett érni, hogy az állam ne a külföldiek felé, hanem a lakosság felé legyen eladósodva, a kamatfizetéssel ne a külföldi befektetőket, hanem a hazai lakosságot támogassa, gazdagítsa. Radikálisan csökkenteni kellett az államadósság devizaarányát annak érdekében, hogy az adósságteher ne legyen kitéve a devizapiaci mozgásoknak.

A kormány – és 2012 óta vele karöltve a Magyar Nemzeti Bank – minden rendelkezésre álló eszközzel ezen célokért küzdött, kiszélesítve a közteherviselést, átalakítva a költségvetés szerkezetét, megszüntetve az elhibázott kötelező magánnyugdíjpénztári rendszert.

Az Országgyűlés a 2011-ben megalkotott Stabilitási törvényében korlátozta az államadósság növelését, és előírta annak folyamatos csökkentését is. Az Alaptörvénybe bekerült, hogy az Országgyűlés nem fogadhat el olyan központi költségvetésről szóló törvényt, amelynek eredményeképpen az államadósság meghaladná a GDP felét. Az Alaptörvény előírta továbbá, hogy ameddig az államadósság meghaladja a GDP 50 százalékát, addig az Országgyűlés csak olyan költségvetést fogadhat el, amely az államadósság csökkenését tartalmazza. A mindezen határozott elképzelések alapján létrejött közjogi háttér és az ezeket követő egyértelmű és nem megalkuvó intézkedések a GDP-arányos államadósságot a 2010-es kormányváltáskor látott 85 százalékról 2018 végére 72 százalék alá csökkentették. Mára az államadóssági rátánk 17 százalékponttal alacsonyabb az euróövezet átlagáénál.

Az államadósság mértékének csökkentése mellett nemzeti szuverenitásunk, pénzügyi függetlenségünk visszanyerésének másik alapja, hogy ma már az államadósság egyre kisebb részét teszik ki a külföldi devizák. Míg 2010-ben ez 44 százalék volt, addig 2018-ban ez az arány 20 százalékos szintre süllyedt. Mindeközben drasztikusan nőtt a lakossági állampapírok állománya, a 2010-es 400 milliárd forintos szintről 2018 őszére már 7300 milliárd forintos szint fölé emelkedett.

Az államadósság után fizetendő kamatterhek 2009-ben a nemzeti össztermék 4,5 százalékát tették ki. Ez 2017-re stabilan 3 százalék alá szorult. Az így létrejövő 1,5 százalékos kamatkülönbözet évente 450 milliárd forinttal kevesebb kamatfizetési kötelezettséget ró a magyar költségvetésre, mint korábban. Ez – az elsődleges nemzetgazdasági és államháztartási hatásán kívül – nagyon jelentős társadalomerősítő, középosztályt bővítő hatással is bírt, hiszen az így felszabaduló forrás számtalan társadalompolitikai intézkedés pénzügyi fedezetét biztosította.

Költségvetési konszolidáció

A neoliberális gazdaságpolitika és a felelőtlen pénzügypolitika miatt nemcsak a magyar államadósság növekedett folyamatosan, hanem a magas költségvetési hiány is állandósult. Az ország minden tartalékát felélte egy fenntarthatatlan gazdasági expanzió érdekében. A felelősséget nélkülöző költségvetési politika vezetett oda, hogy a lakosságnak folyamatosan az EU és az IMF által diktált megszorító intézkedéseket kellett elszenvednie, mint például a 13. havi nyugdíj megszüntetése. A 2010 előtti két kormányzati ciklus szélsőségesen laza költségvetési politikájának hibáiból kialakuló hiányt a piacról felvett hitelekkel, majd ezen források ellehetetlenülése után a nemzetközi szervezetektől – IMF és EU – felvett, szuverenitáskorlátozó feltételekhez kötött kölcsönökkel finanszírozták.

Mindezeknek köszönhetően Magyarországgal szemben 2004 óta túlzottdeficit-eljárás volt folyamatban, amely jelentősen csökkentette hazánk önállóságát, s még a lehetőségét sem adta meg a független költségvetési politika létrejöttének. Az adók összességükben nem csökkentek, hanem jelentősen növekedtek, és mindenfajta trükkökkel – ahogy „egy klasszikus mondja”: ezer és ezer trükkel, amit nem kell mindenkinek ismernie részleteiben – sikerült csak a víz fölött tartani az országot.

Mindezen problémák lezárására és a költségvetés új alapokra helyezésére keresett választ az orbáni modell. A 2010 utáni kormányzat fókuszába a cselekvőképességre törekvő magyar gazdaságpolitika egyik sarokköve: a nemzeti érdekeket szem előtt tartó, felelős költségvetési gazdálkodás került. Ezt meg kellett teremteni és fenn kellett tartani. A kormányzat célja az volt, hogy minden évben három százalék alatt legyen a költségvetési hiány, s így hazánk kikerüljön a túlzottdeficit-eljárás alól.

Ezen cél eléréséhez, azaz a költségvetés rendbetételéhez a kormány a jövedelmek helyett a fogyasztás megadóztatására helyezte a hangsúlyt, szektorális különadók bevezetéséről döntött, amelyek kiszélesítették a közteherviselést, új gazdaságfehérítő intézkedéseket léptettek életbe, és segély helyett munkát adtak az embereknek, ezáltal növelve az adófizető állampolgárok számát.

Magyarországot 2008-ban a gazdasági világválság az elsők között döntötte le a lábáról. Ennek következtében az akkori kormány olyan megszorításokat vezetett be, amelyeket az emberekre és a családokra terhelt, azaz a felelőtlen gazdálkodás és a válság terheit nem a korábban extraprofitokra szert tevő cégek, hanem a családok, a munkavállalók és a nyugdíjasok fizették meg.

A közteherviselés kiszélesítése azért is volt elsődleges és kihagyhatatlan eszköz, mert így a kormány szakíthatott a megszorításokra épülő politikával. Az embereket már nem lehetett újabb adóval sújtani, nem lehetett folytatni az előző kormány költségvetési politikáját, amely a lakosság megsarcolására és hitelek felvételére épült.

Ma már az Alaptörvény is rögzíti, hogy teherbíró képességének, illetve a gazdaságban való részvételének megfelelően mindenkinek hozzá kell járulnia az ország közös szükségleteinek fedezéséhez. Mivel a különadókkal érintett vállalatok, szektorok évtizedek óta kimagasló nyereséget könyveltek el, ezért képesek voltak nagyobb részt vállalni a közterhekből. Ezért 2010 szeptemberétől hatályba lépett a bankadó, azaz a pénzügyi szervezetek különadója. A bankadóból a költségvetés 2010-ben 182 milliárd forint bevételhez, 2017-ben 64 milliárd forinthoz jutott.

Az Országgyűlés 2010 októberében fogadta el az egyes ágazatokat terhelő különadóról szóló törvényt, amely még azon év decemberében lépett hatályba. A törvény három ágazatra állapított meg adófizetési kötelezettséget: a kiskereskedelmi, a távközlési és az energiaellátó vállalkozási tevékenységre. 2010-ben a távközlési ágazati különadóból a költségvetés 61 milliárd forint, 2017-ben 53 milliárd forint bevételhez ­jutott. Az energiaellátók különadóját csak a 2010–2012 közötti tevékenység után kellett megfizetni, mivel 2013-ban kivezetésre került. Ugyanakkor az energiaellátók jövedelmére vonatkozó adó – Robin Hood-adó – továbbra is érvényben maradt. 2013-tól bevezetésre került a pénzügyi tranzakciós illeték, amelyből az államnak 2017-ben 217 milliárd forint bevétele származott. Ugyanebben az évben bevezették a közműadót, amelyből évente az államnak 55 milliárd forint bevétele keletkezett. 2011-től vezették be a népegészségügyi termékadót, népszerű nevén csipszadót, amelyből 2011-ben hárommilliárd forint, 2017-ben 33 milliárd forint bevétele keletkezett az államnak.

Mindezen lépések egyrészt elmozdították a magyar adópolitikát az igazságosság irányába, másrészt a kiszámíthatóság okán lehetővé tették, hogy egyértelműen megfogalmazott cél legyen a költségvetési hiány megszüntetése, azaz a nullás költségvetés, illetve a mindenkori költségvetés minél előbbi elfogadása annak érdekében, hogy az tovább növelje a gazdasági stabilitást, a tervezhetőséget. 2015 óta az Országgyűlés az addig megszokottnál (december) fél évvel korábban, májusban fogadja el a költségvetést, s ezáltal növeli a kiszámíthatóságot. Mindezek következtében, a szigorú költségvetési politikának köszönhetően ma Magyarországon az állami pénzügyek rendezettek.

A költségvetési rendbetételnek köszönhetően 2012 óta csak olyan költségvetést fogadott el az Országgyűlés, amelyben az államháztartás hiánya nem haladta meg a GDP 3 százalékát. Ez volt az első lépés. Második lépésben a kormány elérte, hogy a költségvetésben működési oldalon egyensúly legyen. Mára már nincs működési hiány a költségvetésben, azaz az állam fenntartásának és működtetésének fedezetét minden évben a magyar adófizetők és az állam egyéb bevételei teljes egészében fedezik. Az államháztartási hiányt csak a fejlesztési kiadások generálják.

Ezen határozott és következetes lépéseknek köszönhetően hazánk 2013-ban kikerült a túlzottdeficit-eljárás alól, ami így hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország visszanyerje pénzügyi, költségvetési önállóságát. Elődeivel ellentétben a kormányzati pénzügyi és államháztartási politika sem 2014-ben, sem pedig 2018-ban nem engedte meg a felelőtlen választási költségvetést, s ezekben az években sem tapasztalhattuk meg az államháztartási hiány elszabadulását, ami teljesen új jelenség a rendszerváltás óta, s a felelős pénzügyi kormányzás legfőbb bizonyítéka.

Gondolat és erő

Ahogy a nagymamám mondta gyerekkoromban: Miközben kimászol a gödörből, mindig gondold át, hogy miért kerültél bele, és soha ne felejtsd el, hogy ki lökött bele! A 2010 előtti kormányzati politika és az azt támogató elit teljesen téves gazdasági és államfelfogása, valamint a problémákkal való szembenézés elől való menekülése volt az oka, hogy a világválság az egyik legsúlyosabb, legmélyebb módon érintette hazánkat. Ezt soha nem szabad elfelejteni.

Nyugdíjrendszer-stabilizálás

A stabil és kiszámítható költségvetés egyik nagy problémája és feladata is egyben a nyugdíjrendszer fenntarthatósága volt, amelynek egyik legjelentősebb akadályát a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszer léte jelentette.

Ennek 1997-es bevezetésével olyan rendszer állt fel, amelynél a magáncégek kedvező, míg az állam hátrányos, az adófizetők kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. A kötelező magánnyugdíjpénztári tagság bevezetése Magyarországon tarthatatlan rendszert hozott létre: az állam kötelezte az adófizetőket, hogy meghatározott összeget az állami nyugdíjalap helyett egy magántársulásnak fizessenek be.

Ezt a pénzt az alapokat működtető cégek magas kezelési költséggel, kiszámíthatatlan hozammal és sokszor magas kockázattal rendelkező eszközökbe fektették be, s az így keletkezett veszteségeket ugyanakkor az adófizetőknek, majd – mint ahogy a válságnál láttuk – az államnak kellett vállalnia. A rendszer haszonélvezői nem az adófizető polgárok, hanem a magánkézben lévő nyugdíjpénztárak tulajdonosai és menedzsmentje, valamint a pénz- és tőkepiacok voltak.

A kötelező magánnyugdíj-pénztári rendszer évente a GDP 1 százalékába került az országnak. Az állam 1998-tól 2010 októberéig nominális értékben összesen 2354,4 milliárd forint költségvetési forrást engedett át az alapoknak. Ennek következtében nemcsak bizonytalan helyzetbe engedte ezeket az összegeket, hanem az állami nyugdíjrendszerből való hiányuk következtében az utolsó időszakban évente közel 400 milliárd forintos államadósság-növekedést könyvelhetett el, mivel folyamatos állampapír-kibocsátásra kényszerült a nyugdíjkassza egyenlegének fenntartása miatt. A kormány világosan látta, hogy ezen a rendszeren változtatni kell, ha nem akarja tovább évről évre újabb hitelekből és adófizetői pénzekből kipótolni az állami nyugdíjkasszában keletkezett hiányt, és nem akarja ezzel további adósságspirálba taszítani az országot.

A kötelező magánnyugdíjpénztár megszüntetése tehát elkerülhetetlen volt. A kötelező magánnyugdíjpénztárak 14 éves léte alatt az államnak – a befizetések, valamint az ezáltal generálódott államadósság összegét figyelembe véve – közel 5000 milliárd forintjába került a rendszer, szemben a 2900 milliárdos megmaradt vagyonnal. A különbözetet – 1997 és 2011 között – a mi adóbefizetéseinkkel és az államadósság növelésével fedezték.

Emellett azt a veszélyt is kezelni kellett, ami a 2008–2009-es válság idején megmutatkozott, azaz a kötelező magánnyugdíjpénztárak befektetési eszközeinek elértéktelenedése következtében előálló fizetésképtelenséget. Ma már kevesen emlékeznek – vagy nem akarnak emlékezni – arra, hogy az ezekben az években nyugdíjba menők nagy részének a kötelező magánnyugdíjpénztárak nem tudták kifizetni a járandóságukat, és az államnak több tízezer embert kellett az állami nyugdíjrendszerbe visszaengednie, hogy megfelelő nyugellátást kapjanak.

A cél egy fenntartható, finanszírozható nyugdíjrendszer létrehozása lett. A kormány az állami nyugdíjrendszer finanszírozhatósága érdekében új rendszert vezetett be, megszüntette az állami nyugdíjalap hiányát, valamint csökkentette az államadósságot. Ezt a kötelező magánnyugdíjpénztári befizetések állami nyugdíjalapba való visszairányításával, valamint a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszerből az állami rendszerbe visszalépőkhöz köthető vagyonelem célirányos felhasználásával érte el, azaz a kötelező magánnyugdíjpénztári pillér megszüntetésével.

Az állami rendszerbe való önkéntes visszalépéssel mindenki jól járt, hiszen akinek vesztesége keletkezett a kötelező magánnyugdíjpénztárban, azt kompenzálta az állam, akinek esetleg hozama volt, az felvehette készpénzben, vagy önkéntes pénztárba utalhatta. A magánnyugdíjpénztáraktól átvett vagyonelemek összértéke 2945,7 milliárd forint volt, azon belül az állampapír-állomány átvételével csaknem 1400 milliárd forinttal csökkent az államadósság. A nyugdíjvédelmi program keretében a magánnyugdíjpénztári tagok 96,8 százaléka választotta az állami nyugdíjrendszert. Ez egy évtizedes instabilitást szüntetett meg az államháztartásban, fontos elemévé vált az államadósság csökkentésének és a költségvetés stabilizálásának.

Természetesen az önrendelkezés és öngondoskodás szabadságát nem érintették ezek a kormányzati lépések, hiszen megfelelő és átlátható szabályozás mellett az önkéntes magánnyugdíjpénztárak továbbra is mindenki számára elérhetőek maradtak.

Munkaalapú gazdaság

A nyugdíjrendszer problémáit többek között a bérből és fizetésből élők és adókat és járulékokat fizetők egyre csökkenő száma is okozta. 2010-ben a munkaerőpiaci helyzet Magyarországon rendkívül kedvezőtlen volt. Ezen év II. negyedévében a foglalkoztatottak aránya mindössze 55,3 százalékot ért el, azaz 3,7 millió ember dolgozott hazánkban, miközben a munkanélküliek száma 11 százalék feletti, 473 ezer fő volt.

Ezt a fenntarthatatlan állapotot meg kellett szüntetni, s Magyarországon ki kellett építeni a munkaalapú társadalmat. A cél az lett, hogy mindenki, aki dolgozni szeretne, munkát tudjon kapni. Ehhez folyamatosan nagyszámú új munkahelyet kellett létrehozni, minden társadalmi csoportban ki kellett aknázni a munkaerő-tartalékot. Csak így lehetett elindulni a teljes foglalkoztatottság irányába. A kormány ennek érdekében elhatározta, hogy minden olyan csoportot, amely a munkaerőpiacon hátrányos helyzetben van, célzottan támogat, s tíz év alatt egymillió új munkahelyet hoz létre.

A kormány álláspontja, hogy az emberek munkából, ne segélyből éljenek. A közfoglalkoztatás ennek a gondolkodásnak az első lépése. El kell érni a teljes foglalkoztatottságot, ehhez pedig mindenkit be kell vonni a foglalkoztatásba, azokat is, akik évek vagy évtizedek óta kívül vannak azon. A közfoglalkoztatás célja lett tehát, hogy többek között azokat is munkához juttassa, akik a piacon nem tudnának elhelyezkedni. Össze kellett kapcsolni a közfoglalkoztatást az elsődleges munkaerőpiaccal, hogy minél több ember jusson át a közfoglalkoztatásból piaci állásba.

Mindezen célok eléréséhez új alapokra kellett helyezni az állami közfoglalkoztatás rendszerét, ezért a kormány 2011-ben megszüntette a közmunkaprogramot, a közcélú munkát és a közhasznú munkavégzést, s ezeket felváltotta a közfoglalkoztatás új rendszere. Megteremtették annak feltételeit, hogy egyrészt a közfoglalkoztatottak oktatásban részesülhessenek, másrészt azt is, hogy részt vehessenek közfoglalkoztatotti státusuk elvesztése nélkül az idénymunkákban. A közfoglalkoztatás így nem hátráltatta, hanem segítette a mezőgazdasági munkákat.

A közfoglalkoztatásban részt vevők száma folyamatosan és dinamikusan bővült. 2011-ben közel 76 ezer fő dolgozott közfoglalkoztatottként, és a számuk folyamatosan emelkedett. 2016-ban ez már 223 ezer fő volt. A költségvetési ráfordítás 64 milliárd forintról közel 300 milliárd forint fölé nőtt. A javuló munkaerőpiaci folyamatokkal párhuzamosan 2017-től a közfoglalkoztatottak száma folyamatosan csökkent, mára 150 ezer körül mozog, s egyre többen tudtak elhelyezkedni az elsődleges munkaerőpiacon.

A kormány nagyon fontos feladata volt, hogy a közfoglalkoztatás és a munkahelyteremtés mellett foglalkozzon a már munkaviszonnyal rendelkezők státusvédelmével. Ezt a célkitűzést a Munkahelyvédelmi akcióterv szolgálta, amely azokat a munkavállalókat segítette, akik élethelyzetüknél vagy életkoruknál fogva hátrányos helyzetben voltak a munkaerőpiacon. Ilyenek a 25 évnél fiatalabb pályakezdő fiatalok, a kisgyermekes szülők, a tartósan munkanélküliek, az alacsony iskolázottságúak, valamint a nyugdíj felé közeledő 55 év felettiek. Foglalkoztatásukat a munkáltatóknak nyújtott adókedvezményekkel ösztönözte a kormány.

A program a nyugdíj előtt állók foglalkoztatását segíti legnagyobb arányban. 2017 szeptemberében tíz nyugdíj előtt álló személyből hétnek (355 ezer 55 év feletti munkavállalónak) az állását védte. Ugyanakkor a Munkahelyvédelmi akcióterv segítette a 25 év alatti fiatalok munkába állását is, eddig több mint 170 ezer pályakezdő fiatal foglalkoztatását tette lehetővé. Évente átlagosan mintegy 34 ezer kisgyermekes szülő tudta a program segítségével megőrizni a munkahelyét, így az eddigi legeredményesebb eszköz lett arra, hogy a kisgyermekes szülők könnyen visszatérjenek a munkaerőpiacra. A kormány a Munkahelyvédelmi akcióterv 2013-as bevezetése óta összesen 39 milliárd forint kedvezményt adott a versenyszférában a munkáltatóknak, ha szülésből visszatérő anyát foglalkoztattak. Jelenleg több mint 315 ezer alacsony iskolai végzettségű, szakképzettséget nem igénylő munkakörben dolgozó ember, valamint 22 ezer tartós álláskereső foglalkoztatását is ez a program segíti. Az akcióterv 2015 júliusa óta a mezőgazdaságban dolgozó 25 és 55 év közötti foglalkoztatottakra is kiterjedt, s itt mintegy 20 ezer munkavállaló érintett.

A Munkahelyvédelmi akcióterv 2013. január 1-jén lépett életbe, és immár hatodik éve segíti eredményesen a munkához jutást, illetve a munkahelyek megőrzését. 2018 végére több mint 916 ezer munkavállaló foglalkoztatását segítette, és bevezetése óta az állam már 700 milliárd forintot hagyott – a szociális hozzájárulási adóból – a vállalkozásoknál.

Kétezertízhez képest 2018 augusztusára 774 ezer fővel nőtt és így összességében 4,487 millió főre emelkedett a foglalkoztatottak száma. Ez nem valósulhatott volna meg a közfoglalkoztatás és a Munkahelyvédelmi akcióterv nélkül. Ezek az adatok is azt mutatják, hogy a kormány 2010-ben vállalt – s akkor az ellenzék és a „mértékadó szakértők” által hitetlenkedve, sőt nevetve fogadott – terve az egymillió új foglalkoztatottról reális elképzelés volt, és időarányosan megvalósult.

Uniós források megmentése

A 2007–2013 közötti időszakban 8200 milliárd forint uniós fejlesztési forrás állt Magyarország rendelkezésére, amelyből három év alatt – 2007–2010 júniusa között – csupán 980 milliárd forintot fizettek ki. Ez a teljes forrás alig 12 százalékát jelentette. Ezért 2010-ben az új kormány olyan helyzetben és állapotban vette át az uniós források kezelését, amely komoly kockázatot jelentett a források – kimutatható és szabad szemmel is jól látható – részének elvesztésére. A feladat tehát nemcsak a tartalmi felhasználás kialakítása, hanem a forrásvesztés elkerülése is volt. Ezért a kormány nem tehetett mást, mint egyéb szempontokat hátrébb sorolva mindent megtett a forrásvesztés elkerülésére. Meg kellett akadályozni, hogy hazánk akár egy eurócentet is elbukjon a balliberális elődök hanyagsága, hibája miatt, hiszen az uniós források megmentése nélkül nem lehetett volna konszolidálni az államháztartást, s erős és független pályára állítani az országot.

Első lépésként a kormány megszüntette a közcélok helyett lobbiérdekeket szolgáló Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, s a szakmai döntésekhez közel, az egyes minisztériumokba kerültek integrálásra az irányító hatóságok, valamint a Miniszterelnökségen létrejött az ezt felügyelő, koordináló államtitkárság. Ez az új rendszer nagymértékben növelte az uniós források lehívásának képességét. Ennek köszönhetően 2015-ben sikeresen és eredményesen, forrásvesztés nélkül lezárták a 2007–2013-as fejlesztési ciklust. A munka olyannyira jól sikerült, hogy nemhogy forrásvesztés nem lett, de majd 10 százalékkal nagyobb mértékben, 9200 milliárd forintot meghaladó összegben támogatták a pályázókat, s így összesen több mint 70 ezer projekt jutott forráshoz.

A számokon túl ennek a folyamatnak a jelentősége felbecsülhetetlen a munkahelyteremtés, a foglalkoztatás, az infrastrukturális környezet, a státusbiztonság területén. Az uniós források megmentése, beágyazása a magyar gazdasági vérkeringésbe lehetővé tette, hogy – arra az átmeneti időszakra, amíg a hazai ipar, mezőgazdaság és szolgáltatói szektor újraerősítése meg nem történik – nagyszámú munkahely jöjjön létre, sokszor olyan területeken, amelyek szinte teljesen kimaradtak a rendszerváltozás hasznait húzó régiók és térségek közül.

Nemcsak ezeken a gazdasági szektorokon lendített jelentőset az uniós forrásmentés, hanem rengeteg, az állami feladatvállalást érintő infrastrukturális fejlesztési területen is. Akik ma folyamatosan kritizálják az oktatás és az egészségügy területén a kormányzatot, elfelejtik, hogy sok százmilliárd forint ment volna veszendőbe ezeken a területeken, ha a jelenlegi kormány nem szakít elődei tehetetlen politikájával.

A fentiekben felsorolt lépések juttatták el a magyar államot abba a helyzetbe, hogy a pillanatnyi túlélésen túlra tudjon tekinteni. Elkezdhette egy hosszú távon fenntartható, stabil, nemzeti gazdaság- és pénzügypolitika kiépítését, amely nemcsak stabilitást hozott hazánknak, hanem alapja lehetett egy új társadalom- és nemzetpolitikának.

Folytatjuk

A sorozat többi részét IDE kattintva olvashatják el!