időjárás 18°C Csanád, Emil 2022. május 28.
logo

Azok a Gyurcsányék emlegetnek megfigyelést, akik saját politikai céljaikra használták a titkosszolgálatokat

Rovott múlt

Ötvös Zoltán
2019.03.27. 16:00
Rovott múlt

A székelyek különleges írása, amelyet székely–magyar rovásírásnak is szoktak nevezni, Kézai Simon XIII. századi krónikája óta ismert a magyar ­történeti irodalomban. Ugyanakkor emlékei alig maradtak fenn – néhányan ezt a helyzetet kihasználva maguk gyártottak relikviákat.

Telegdi János 1598-ban írt és kéziratban terjesztett, Rudimenta című művében az utolsó pillanatban rögzítette a kihalófélben lévő székely írás ábécéjét és szabályait. Azonban igazán ismertté Bél Mátyás 1713-ban megjelent könyve tette ezt az írásmódot. Eredeti szövegemléke a XIX. századig nem volt ismert, így sokan kétségbe vonták hitelességét. Az egyik legfontosabb hiteles emlék a XIX. század utolsó harmadában bukkant elő – ez volt az Orbán Balázs által felfedezett énlakai felirat, amelyet 1864-ben tett közzé. Az énlakai unitárius templomban található felirat 1668-ban készült. Azóta igen sok hiteles írás került elő.

– Bizonyítottan nem tudjuk, milyen írással rokon a székely rovásírás, de a legtöbb számba vehető komoly kutató a türk írás valamely helyi változatára gondol mint kiindulópontra, melyet a IX–X. században alakíthattak ki a székelyek a magyar nyelv írására. De hangsúlyozom, hogy ez nem bizonyított, csak valószínű hipotézis – mondja Vásáry István, az ELTE professor emeritusa a Csalások, csúsztatások, csalafintaságok a tudományban címmel rendezett konferencián.

– Ugyanakkor érthető az a felfokozott igény, mely ilyen emlékek előkerülését várta a XIX. században. Így nem lepődhetünk meg, hogy az eredeti emlékek előkerülését megelőzően a türelmetlen nemzeti érzület felbuzdulása nyomában egyre-másra jelentek meg hamisítványok vagy koholmányok, melyek ideig-óráig a korabeli tudományos világ egyes képviselőit megtévesztették.

Az egyik legismertebb első hamisítvány az 1771-ben előkerült Gellei imádságoskönyv. Egy Pozsony megyei helység, Gelle plébánosának, Kalló Antalnak 1777-es leveléből tudjuk, hogy falujában élő Kecskeméthi nevű öregnek volt ismeretlen betűkkel írt különleges imádságoskönyve. Kalló gondosan lemásolta a könyvet, mielőtt az öregnek a könyvével együtt nyoma veszett. A XIX. század első felében számos irodalomtörténész hitt az írás hitelességében, azonban a kiváló történész és bibliográfus, Szabó Károly kimutatta a „nyelvemlékről”, hogy gyatra koholmány.

A legfőbb bizonyítéka – emlékezett meg blogjában az esetről Láng Benedek, a Műegyetem professzora –, hogy a Gellei imádságoskönyv Kájoni János 1676-ban megjelent Cantionale catholicum című művének a szövegét írja át a székely rovásírásra emlékeztető betűkkel. Az imádságoskönyv tehát imákat és vallásos szöveget tartalmaz, és úgy próbálja magát izgalmas színben feltüntetni, hogy nyelvemléknek mondja magát. (A „műnek” két másolata maradt fenn: az egyik az MTA-n, a másik a marosvásárhelyi Teleki Tékában található.)

A másik nevezetes hamisítvány a Túróci fakönyv (1840), amely feltehetőleg a korszak ismert hamisítójának, Literáti Nemes Sámuelnek a munkája. (Az alkotó első hamisítványát, a kínai íráshoz hasonló jelekkel írt lapot 1830-ban adta el, az utolsók halála után bukkantak fel.) A fakönyvvel kapcsolatban Literáti azzal a történettel állt elő, hogy 1839-ben Szentkereszten „hunnus írásról” készült másolatot mutattak neki, amelynek eredetije Turóc megyében van. Ősrégi családot is kreált, amelynek állítólagos levéltárából került elő a megsötétedett, több darabra töredezett sötétbarna nyírfakéregre írt szöveg. A koromfekete tintába mártott éles írótollal írt lelet hamarosan az Akadémiára került.

Szerényi Gábor rajza

A 21 × 13 centis „emlék” 127 olyan személy nevét sorolta fel, akiknek fele abban a hiteles okiratban is szerepelt, amely 1391-ben vette számba Turóc megye nemeseit. A szövegben a neveken kívül mindössze hat egyéb szó fordul elő. Toldy Ferenc szerint az egész „a legnagyobb régiségre mutat, és a leghitelesebbnek látszik”.

Ezernyolcszázhatvanhatban ugyancsak Szabó Károly tette helyére – a hamisítványok polcára – az irományt. Úgy találta – a tanulmány a www.bibl.u-szeged.hu portálon olvasható –, hogy a nyírfahéj, a tinta frissességére valló koromfekete szín, a betűk kereksége inkább hasonlít a Bél Mátyás által közölt rovásírás betűihez, mintsem a régi rovások ridegségéhez. Akárcsak a Gellei imádságoskönyv, ez is használ kétjegyű magánhangzókat, amelyeknek nyomuk sincs a régi székely írásokban, mint ahogy annak sem, hogy ezek a betűk a székelyektől a Felvidékre is eljutottak volna. Az pedig, hogy az egész iratban egyetlen összefüggő mondat sincs, arra utal, hogy a hamisító nem bízott nyelvtörténeti tudományában. Képtelenség – foglalta össze eredményeit Szabó Károly. Az Országos Széchényi Könyvtár akkori vezetője, Mátray Gábor a főleg Literáti Nemes halála után előkerülő hamisítványokat igyekezett összevásárolni és kivonni a forgalomból. Az általa vett darabok között azonban nincs ott a Turóci fakönyv.

A legterjedelmesebb és viszonylag kései hamisítvány Somogyi Antal munkája. Szőkefalvi-Nagy Erzsébet A Karacsay-kódex társai a Somogyi-könyvtár gyűjteményében címmel Szegeden tartott, 2011-es előadásában kilenc olyan régi kötetről szólt, amelyek lapjai közé a kötettel azonos korú papírokat fűztek, és arra hun–székely rovásírással összefüggő szövegeket alkottak.

A hamisító Karacsay grófnőnek adta megőrzésre a köteteket. 1874-ben került Szegedre ez a könyvanyag, az előtte lévő évben jelent meg Somogyi Antal „közreadásában” a Régi magyar énekek című magyar versgyűjteménye. Kiderült, hogy a kötet írásai egyben a hun–székely rovásírással megtalált szövegek Somogyi Antal általi „fordításai” – mindkettő az ő munkája. A korabeli tudományosság hamar leleplezte ezeket a jó szándékú, de alapjában véve primitív hamisításokat. A korszak jeles, de mint néhány sorral korábban kiderült, nem tévedhetetlen irodalomtörténésze, Toldy Ferenc szerint „Somogyi műveiről hallgatni kegyesség”.

A millenniumi évek nemzeti lelkesedése teremtette meg az utolsó kiterjedt székely írásos hamisítási ügyet. Egy Tar Mihály nevű, a Temes megyei Omorban élő földműves állította, hogy a rovásírás a nép körében mindig is élt, és ő rendszeresen használja. A misztifikációt hamar leleplezte az MTA vizsgálata, de a korszak ünnepelt szobrásza, Fadrusz János vakon hitt Tar Mihálynak, és az 1902-ben Zilahban felállított obeliszk, az úgynevezett Tuhutum-emlék oldalaira az ő ábécéjével írt fel hosszú szövegrészeket.

Sebestyén Gyula korszakalkotó munkája,

A magyar rovásírás hiteles emlékei címmel 1915-ben Budapesten megjelent tanulmánya egyértelműen igazolta a székely írás történeti hitelességét, míg a hamisításokat végleg kizárta a tanulmányozandó emlékek közül. Komolyabb hamisításra ezután a XX. században már nem került sor, viszont az egyre szaporodó dilettánsok hada gondoskodik arról, hogy a fantazmagóriák tovább éljenek, és folytassák tudományon kívüli, szubkulturális életüket. Erre példa Vásáry István szerint, hogy Somogyi Antal több mint 120 éve bizonyítottan hamisított rovásírásos szövegeit 2012-ben újra „megfejtették” és kiadták.