Ipszilon

Nyolcvanasok. Y generáció: az elveszett, tétova generáció. Múltunk közös, jövőnk bizonytalan. Mi vagyunk azok, akik beleszülettünk a szocializmus végnapjaiba: felvonultunk május elsején, üdültünk Zánkán, félálomban zötykölődtünk a jugoszláv tengerpartra a családi Trabant, Wartburg vagy Lada hátsó ülésén.

Utáltuk a válltömést, a műszálas-zizegős anyagokat és a Bundesliga-frizurát, de elviseltük, mert a szüleink szerint az volt a menő. Imádtuk a dinókat, Perzsia hercegét, végtelennek tűnő perceket vártunk a betárcsázós-recsegős internetre, és sosem fogjuk elfelejteni, amikor a Kacsameséket félbeszakította Antall József halálhíre. A nyelvtan- és a matekóra közti szünetben a mosdóba bújva nevettünk a Bravo magazin Szex, szerelem, gyengédség című rovatának olvasói levelein. Nekünk még Brad Pitt volt Ryan Gosling, a Game Boy az Xbox, a hatszor letörölt, majd újravett VHS-gyűjtemény a Netflix, és kategorikusan ki merjük jelenteni, hogy a hiphop a kilencvenes évek óta csak hanyatlik. Mi még tudjuk, hogy mi az összefüggés egy ceruza és egy magnókazetta között.

Klasszikus romkomokon és izzadt, vértől tapadó atlétatrikós akcióhősökön nőttünk fel, ezért nem teljesen értjük a mai píszí, gendersemleges toposzokat, de mi vagyunk azok is, akik most ráébredtek, hogy annak idején bizony csináltak velünk ma már botrányosnak számító dolgokat. Mi vagyunk azok, akik keményen végigbuliztuk a fiatalságunkat, és akiknek most el lehet adni a kilencvenes évek nosztalgiáját.

A rendszerváltás után belenőttünk a kapitalizmusba. Megtanultunk fogyasztani, ráeszméltünk a lehetőségeinkre, amit szüleink könnyes szemmel vettek tudomásul. Nekik esélyük sem volt külföldön tanulni, fapadossal keresztül-kasul bejárni Európát, vagy akár csak eldönteni, hogy milyen életet szeretnének élni. Mi voltunk azok, akik elmentünk Londonba, de gyökértelennek éreztük magunkat, ezért hazajöttünk. Vagy mentünk tovább, és azóta is teli szájjal szidjuk hazánkat a távolból, hogy önigazolást nyerjünk.

Szerényi Gábor rajza

Mi vagyunk azok, akik elhittük, hogy a munkánk a hobbink, ezért folyamatosan dolgozunk. Akiknek a pornó már házhoz jött az interneten, és akik háziállatokkal enyhítjük az egyedüllétet. Mi vagyunk a sorozatfüggők első generációja. Mi vagyunk a szorongók, a kényszeresek, a depressziósak, a függők, a döntésképtelenek, de mi már legalább nem úgy gondoljuk, hogy pszichológushoz csak a bolondok járnak.

Rettegünk a választástól, mert úgy érezzük, hogy ha letesszük a voksunkat egy társ, egy munka vagy egy otthon mellett, akkor elveszítjük az összes többit, ami még ránk várhat a következő sarkon. Hátat fordítunk a szerelemnek, mert ki akarjuk aknázni a jövő elképzelt lehetőségeit. Mi vagyunk azok, akik mániákusan rettegünk a szabadságunk elvesztésétől, miközben saját döntésképtelenségünk rácsai közt kuksolunk.

Mi még emlékszünk, milyen volt fejből tudni tucatnyi telefonszámot, pontosan érkezni a megbeszélt találkozóra, nem Facebookon gratulálni a barátaink eljegyzéséhez, emlékezni a hozzánk közel állók születésnapjára. Rájöttünk, hogy nem akarunk gyereket vállalni. Rájöttünk, hogy akarunk. Mi vagyunk az utazók, az elvágyódók, a felnőni nem akarók, a smucig gyűjtögetők, a tervezgetők, a vidéken újrakezdők, a tudatosan táplálkozó, alkalmanként Mekibe járók. A magányos farkasok és a kapcsolatfüggők.

Mi vagyunk azok, akik már harmincévesen öregnek, fáradtnak és kizsigereltnek érezzük magunkat, és siratjuk az elszalasztott lehetőségeket. Hogy mi lesz velünk? A válasz ismeretlen. Úgy érezzük, hogy átvertek minket, hogy áltattak, hogy elfeledtek. Könnyes szemmel nézzük a mai Z generációt, amiért olyan lehetőségeik vannak, amilyenek még nekünk sem voltak. Csak tudjanak mit kezdeni velük!