A lecsó

Ideje van a lecsónak! – gondolta Rezeda Kázmér, még ágyban fekve, porcicákat bámulva s azon töprengve, hogy egyszer majd mégis meg kell halni.

Békéscsaba, 2002. augusztus 20. Második alkalommal rendezték meg augusztus 19-én Békéscsabán a Lecsófõzõ Versenyt és Lecsóshow-t. A közel 30 csapatnak két óra alatt kellett megfõzniük házi alapanyagokból, paprikából, paradicsomból, fûszerekbõl, kolbászból, tojásból bográcsban az ízletes ételt. A képen: fõ a lecsó. MTI fotó: Lehoczky Péter Fotó: Lehoczky Péter

Ideje van a lecsónak! – gondolta Rezeda Kázmér, még ágyban fekve, porcicákat bámulva s azon töprengve, hogy egyszer majd mégis meg kell halni. – Bár a lecsónak mindig ideje van – igazította ki magát, s valóban. Rezeda Kázmér pironkodás nélkül készített lecsót télvíz idején is, mert a lecsó az lecsó.

Rezeda Kázmér azt szerette magában – több ilyen dolog is volt –, hogy képes volt bevallani, kinek a köpönyegéből bújt elő. Az egyik ilyen köpönyeg Vinkó József köpönyege volt, a Szellem a fazékból című hiánypótló köpönyeg, amely egyebek mellett a lecsóság lényegét, attribútumát, esszenciáját is képes volt megfogalmazni, imigyen:

„Hát hányszor kell még leírni, hogy a lecsó nem étel! Életfilozófia. Nem lehet csak úgy belecsapni (mint a vagyonadóba), ez koncentráció, szubsztancia, férfisugallat. Magyarságunk próbaköve. (Még ha 1931-ig nem is említik a szakácskönyvek.) Hiszen más nációk is főzik, és majdnem ugyanazt vágják bele, mint mi, mégis hol van az a lecsó a miénkhez képest!”

Igen. Valami ilyesmiről van szó. A lecsó lehetne a szélsőséges individualisták, az anarchisták, az egész új baloldal és a metoo mozgalom legfőbb és legszentebb eledele, ha nevezettek nem kizárólag müzlit és levegőeget fogyasztanának, mint János vitézék Franciahon felé mentükben.

Persze a Mester, Vinkó úr némileg ellentmond önmagának, amikor felettébb szigorúan határozza meg a lecsó alapjait:

„Igazi lecsó csak magyar paprikából készülhet. Méghozzá többféléből! A húsos cecei fehér paprika mellett kell bele enyhén csípős bogyiszlói, félig pirossá edződött lecsópaprika is. Aztán fehér hagyma, szaftos paradicsom. Az arány élet-halál kérdése. Egy rész hagyma, két rész paradicsom, négy rész paprika. Ebben nincs alku. Aki nem így kavarja: hazaáruló.”

A kinyilatkoztatás első fele feltétlenül igaz: igazi lecsó tényleg csak magyar paprikából készülhet. Rezeda Kázmér még a többféleséggel is egyetértett, fehér, bogyiszlói satöbbi, de például az erősség megadásához Rezeda Kázmér előszeretettel alkalmazott csilipaprikát, ugyanis a csilipaprika feltűnően jó tulajdonsága, hogy csíp, mint a hájderménkű, ellenben nem hagy maga után órákig tartó fájdalmat és szenvedést.

– Csíp, mikor köll, aztán elmúlik…

Nem kell utána puha kenyérbelet enni, ahogy nagymama javasolta egykoron, mialatt Rezeda Kázmér és a többi unoka vederszám itta a hideg vizet, amitől nagymama óva intett.

Aztán itt vannak ezek az arányok. Ezekkel sem értett egyet Rezeda Kázmér, ugyanis szeszélyesebb, szabadabb, ridegebb, őszintébb, kócosabb, kurucabb dolog a lecsó, azért olyan magyar és nem EU-kompatibilis.

Rezeda Kázmér például hagymából használt többfélét, amennyiben is jóféle vöröshagymát, az apróbb fejűből, és mindig, de mindig adott hozzá friss, roppanó újhagymát. Mondjuk úgy, hogy négy-öt fej vöröshagymához odakarikázott még két csokor újhagymát, de úgy, hogy a hosszú, zöld szárának a kétharmadát is belevágta.

Annyi volt ott a hagyma, hogy még a kora reggeli hetes busz aromája is belepirult volna.

Na már most ezek után az a kérdés, hogy miképpen készült az a lecsó, az a Rezeda-féle híres lecsó.

Hát úgy, hogy a megfelelő alkalmatosság (kotla) aljára odakerült a felkockázott zsíros szalonna, hogy eressze ki a lelkét. Mikor kieresztette, Rezeda Kázmér kivette belőle a megpörkölődött, összekunkorodott szalonnadarabkákat, a szalonna képzetét („az eszköz ugyanis meg kell hogy feleljen a cél méltóságának, s nem a látszat, nem a csalódás, hanem csakis az igazi alkothat igazit; amint a tudománynak is lényegében a valóság igazi módján s képzetének igazi módján kell vizsgálnia a szellem igazi érdekeit” – Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Esztétikai előadások, I. Akadémiai Kiadó, Bp. 1980. 5–6. o.), bár kétségtelen tény, hogy Rezeda Kázmér alig-alig gondolt ilyesmire szalonnapirítás közben.

Aztán – mert a szalonna mindig fukarkodott önnön lelkével – Rezeda Kázmér hozzáadott még némi olajat, s mindig olívát, hogy legyen elegendő zsiradék, amelyben a hagymák lepirulhatnak szégyenükben.

Amikor pedig lepirultak, akkor következett a pirospaprika hozzáadása. Ez kényes, mondhatni, a lecsókészítés legkényesebb művelete. Rezeda Kázmér fontosnak ítélte, hogy a lecsója mindig és kizárólag édes-nemes paprikából készüljön, mert határozott álláspontja szerint a lecsó erejét a zöldpaprika, illetve a csilipaprika kell megadja. Így aztán édes-nemes pirospaprikát adagolt a hagymához úgy, hogy közben levette a tűzről a kotlát, és folyamatosan kavargatta a gezemicét, ugyanis csak a kavargatás közben derült ki, mennyi paprikát is vesz fel a zsírban pirult hagyma. Egyszóval: Rezeda Kázmér gondolomformán adagolta a pirospaprikát, s ez a „gondolomformaság” szintúgy a nagyanyja öröksége volt.

Ezt a pirospaprikát aztán kevés ideig pirította a tűzön, vigyázva nagyon az időfaktorra, nehogy megkeseredjék. Amikor pedig eljött a pillanat, a jó előre odakészített paprikaféleségek és a paradicsomok kerültek a kotlába.

A paprikaféléket bizony karikára vágta Rezeda Kázmér, s Vinkó mesterrel ellentétben legalább egyharmaduknak a csumáját is beletette. Számolni meg nagyjából úgy számolt, hogy tíz paprikához három paradicsomot adott. S paradicsomban is kedvelte Rezeda Kázmér a sokféleséget, ökörszív paradicsomot, olyan normálféle lecsóparadicsomot s egy-két apró, de ízes koktélparadicsomot is kedvvel tett a lecsójába az íz végett. És, ismétlem, csínján bánt a paradicsommal, mert ha a lecsó elvizesedik, akkor megette a fene.

Egyet kevert a dolgon Rezeda Kázmér, majd ráborította a födőt, és egy jó kisfröccsnyi ideig hagyta rotyogni.

Amikor a paprika már megüvegesedett, és „al dente” lett, akkor következett az erő megadása. Rezeda Kázmér a húga termesztette csilipaprikából egyet egészben, egyet pedig összekarikázva tett a lecsóba, és ismét lefedte.

Kisfröccsnyi ideig.

Addigra a paprika puhább lett, mint „al dente”, s ekkor következett a karikára vágott bécsi virsli belehelyezése a lecsóba. Igen. Rezeda Kázmér virslivel készítette a maga lecsóját, amivel sokak szemében felségsértést, mi több lecsósértést követett el, de nem tehetett róla. Mély, szilárd, tapasztalati úton megszerzett meggyőződése volt őneki, hogy a kolbász eluralja a lecsó ízét, s az nemkívánatos.

Szóval virsli. Jó virsli. Azt is hagyta főni.

Kisfröccsnyi ideig.

Míg főtt, Rezeda Kázmér kevés sóval összekevert vagy inkább villával felvert hat-nyolc tojást. Mielőtt végső pillanatként a tojáshabarék belekerült volna a lecsójába, még sót hintett abba is, nem sokat, vigyázva, és mindig a legvégén, ne eresszen túl sok levet a zöldsége. Amikor a tojást belecsorgatta a rotyogó, eltotyakosodott lecsóba, folyamatosan kavargatta, de óvatosan, vigyázva, ne törjön össze idő előtt a tojás.

S akkor egyszer csak készen lett a lecsó. Sűrű szafttal, mélypirosan, puhára főve, megkövéredett virslikarikákkal, összeállt tojáshabarékkal – nem volt már mit hozzátenni.

Friss, puha, fehér kenyér kell a lecsóhoz. Mert a lecsó úgy jó igazán, ha igazából bűn.

És kisfröccs. Rozéból vagy valami jó fehér, száraz borból. Savanyából. Aki sört iszik melléje, egyéb aljasságra is képes lehet.

És elindult Rezeda Kázmér a Pilisbe, a húgához csilipaprikáért. Egyebeket többnyire tartott odahaza. És kisfröccsnek való is volt a háznál. Hja, kérem, soha nem lehet tudni, mit hoz a holnap.