Túl az Atlanti falon

A történelemben számos nagy ívű partraszállásra került sor, ezek némelyike több mutatójában jelentősebb volt, mint a normandiai, de jelentőségében egyik sem vetélkedhetett vele.

Az angol–amerikai csapatok hetvenöt éve, 1944. június 6-án, a D-napon partra szálltak Normandiában, majd megkezdték előrenyomulásukat. Ezzel létrehoztak Németország hátában egy újabb frontot, a nyugatit, amely legalább 35-40 hadosztálynyi támogatást jelentett a keleti fronton harcoló szovjet erőknek.

A második világháborúban – minden borzalmával együtt, beleértve a nagy-britanniai városok ellen végrehajtott német terrorbombázásokat is – a brit emberveszteség az első világháborús veszteségnek mintegy 40 százaléka volt. A legtöbb veszteséget arányaiban a harcoló erők részéről a légierő és a haditengerészet szenvedte el.

A történelemben számos nagy ívű partraszállásra került sor, ezek némelyike több mutatójában jelentősebb volt, mint a normandiai, de jelentőségében egyik sem vetélkedhetett vele. Ilyen volt az ókorban a maratoni csata, az 1853-as krími partraszállás, 1915, a teljes brit csőddel végződő gallipoli partraszállás, amelybe belebukott a haditengerészetet felügyelő Churchill is.

A Fáklya hadműveletre, a szövetséges erők észak-afrikai partraszállására 1942-ben került sor, 1943-ban a szicíliai partraszállásra. A Távol-Keleten az amerikai partraszállás Ivo Dzsima szigetére ugyan sikeres volt 1945-ben, de a 36 napos csatában az amerikaiak óriási emberveszteségeket szenvedtek el. Részint ennek hatására született meg a döntés az atombomba bevetéséről. Az okinavai partraszállás után több mint 80 napos könyörtelen szigetharc következett, ahol a japánok 177 ezer főt, míg az amerikai erők 17 ezer főt veszítettek.

Mind a szicíliai, mind a normandiai partraszállásnál meghatározó volt a hírszerzés szerepe. A szövetségesek el tudták hitetni a németekkel, hogy a támadásra máshol fog sor kerülni, Szicília helyett Szardínia szigetén, míg a normandiai partraszállásnál a valós hídfőállástól jóval távolabbi Calais térségében.

A német hadiipar az óriási háborús veszteségek és a bombázások ellenére is 1944 nyarára érte el a csúcsteljesítményét. Churchill brit miniszterelnök egy idő után érzékelte, hogy az amerikaiak és az oroszok közvetlenül, nélküle tárgyalnak, és ennek ellensúlyozási kísérletei sikertelenek maradtak. Ahogy ő nevezte, a bivaly és a medve kihagyta a brit szamarat. Az a brit elképzelés, hogy a partraszállásra a Balkánon kerüljön sor, és a szövetséges csapatok haladjanak át Jugoszlávián, Ausztrián, Magyarországon, Csehszlovákián és Lengyelországon, és ezzel állítsák meg a nyugati irányba előretörő szovjet csapatokat, az amerikai vezetés részéről süket fülekre talált.

Churchill azt elérte, hogy a frontok sorrendjében az első Európa legyen, és csak utána semmisítsék meg Japánt. Az eredeti elképzelés egy 1943-as nyugat-európai partraszállás volt, ez azonban az objektív realitások miatt 1944-re módosult. Ekkorra Nagy-Britannia gazdaságilag és pénzügyileg teljes mértékben függővé vált az Egyesült Államoktól. Polgári export gyakorlatilag már nem létezett, a devizatartalékok kimerültek, az ország a fizetésképtelenség szélén állt. A kiutat Nagy-Britannia számára az 1942-es kölcsönbérleti szerződés jelentette. Ennek lényege London hadianyaggal és fogyasztási cikkekkel való támogatása volt. Már akkor egyértelművé vált, hogy ezt a támogatást Nagy-Britannia nem tudja visszafizetni, és cserébe jelentős brit területeket adott át – papíron 99 évre – az Egyesült Államoknak.

Churchill úgy fogalmazott, hogy „ha az El-Alameinnél vívott csata volt a kezdet vége, akkor minden bizonnyal a partraszállás napja, a D-nap volt a vég kezdete”.

Az Atlanti fal parancsnoka, Rommel úgy vélte: „a partraszállás első 24 órája döntő lesz. Németország sorsa akkor dől el… A szövetségeseknek is, a németeknek is ez lesz a leghosszabb nap.” Rommelnek igaza lett.

A partraszálláskor a szövetségesek célja a gyalogság védelme volt, a szükséges nehézfegyverzet és a harckocsik rendelkezésre álltak. Az utánpótlás – figyelembe véve a rendkívüli körülményeket – biztosítva volt. A titkosításra jellemző, hogy a partraszálláskor mesterséges kikötőket alkalmaztak, és ezek részeit ötszáz különböző gyárból rendelték meg. Érdekes, hogy a német hírszerzés ugyan papíron mindenütt jelen volt, de a britek a kémek döntő részét elfogták és visszafordították, azaz dezinformációra bírták, így a német politikai és katonai vezetést az akció egész időtartama alatt sikerült félrevezetni a partraszállás helyéről és idejéről.

A partraszállás napján és főleg az előző napokban vihar tombolt. A német vezetés nem várt támadást, sőt Rommel hazament szabadságra Németországba. A németek Calais környékét erősítették meg, mivel a brit hírszerzés hamis adatai ezt sugallták, itt volt a legrövidebb az átkelési lehetőség a csatornán, és innen volt a Ruhr-vidék elérhető távolságban.

A partraszállást mintegy háromezer szövetséges hajó hajtotta végre, 86 hadosztály 175 ezer fővel vett részt. A szövetséges akciót 1500 harckocsi, 3000 nehézfegyver, több mint 5000 vadászgép, mintegy 3500 nehézbombázó, 2316 szállító repülőgép és 2591 vitorlázógép támogatta. A tengeren hat csatahajó, 22 cirkáló, 93 romboló és 853 deszantnaszád biztosította a sikert.

A normandiai partraszálláskor a szövetséges erők élő erőben háromszoros fölényben voltak a védekező németekkel szemben. A németek az Atlanti fal egész hosszában, mintegy 2600 kilométeren 2700 löveget helyeztek el, ami azt jelentette, hogy átlagosan egy kilométerre jutott egy német löveg, így a támadó szövetségesek maximális technikai fölénnyel rendelkeztek.

A partraszállás lényege, hogy a szövetséges erők előtte már megsemmisítették a német és olasz csapatokat Észak-Afrikában, a Szovjetunió a moszkvai, a sztálingrádi és a kurszki csata után már meghatározó fölényben volt a támadó erőkkel szemben, Japán pedig hiába aratott győzelmeket az amerikaiak ellen, azok minőségi és mennyiségi fölénye 1944-re már egyértelműen azt mutatta, hogy a háború a Távol-Keleten is eldőlt.

A normandiai csata, a szövetségesek győzelme azt jelentette, hogy a német haderő egyre inkább visszaszorult. 1944 nyarára a szovjet erők már elfoglalták Románia nagy részét, benyomultak Lengyelországba, felszabadították az évekig blokád alatt tartott Leningrádot. Délen a szövetséges csapatok haladtak észak felé Olaszországban, a jugoszláv partizánok egyre nagyobb területeket foglaltak el, és a németek a rendelkezésükre álló technikai fölényük ellenére sem tudták a Tito vezette erőket megsemmisíteni.

Nyugaton a szövetségesek fokozatosan elérték a német határokat, és 1944 nyarára egyértelművé vált, hogy a háborút Németország és szövetségesei elveszítették. Nem véletlen, hogy aki csak tudott, kiugrott a háborúból. Ezt tették a románok, a finnek. Spanyolország pedig, ahol Franco a hatalmát Berlinnek és Rómának köszönhette, nem lépett be a háborúba. A Távol-Keleten az amerikai csapatok győzelme csak idő kérdése volt, és Japán óriási területeket és emberáldozatot veszítve folyamatosan visszaszorult a japán szigetek környékére.

A normandiai partraszállás 75. évfordulóján az ünnepségek lényege már az egységes Európa gondolata volt, amely kontinens jelenleg történelmileg egyik legnagyobb válságát éli meg. Ugyanakkor a csata megmutatta, hogy az USA technikai és emberanyagfölénye ugyanúgy eldöntötte a második világháborút, mint az elsőt, és megmentette az emberiséget, illetve annak szerencsésebb felét a barbarizmustól.