Némi túlzással mondhatjuk, hogy kilenc és fél millió nyelvművelő országa vagyunk. Hiszen a gyerekneveléshez, a focihoz és a nyelvműveléshez mindenki ért. Ezt úgy értem, hogy mindenki ad szívesen tanácsot az ügyben, hogy hova is kellett volna passzolni a labdát, miként kellett volna nevelni a gyereket, hogy ne legyen olyan hisztis, és hogyan kellett volna helyesen mondani, mert ez és ez így hibás. Ugye ismerősek ezek a pillanatok?
Az anyanyelvvel foglalkozókat három csoportba sorolhatjuk – azzal a megszorítással, hogy még ezek között is vannak átmenetek. Az egyik tábor az ösztönös, laikus nyelvművelőké, akik az anyanyelv iránt érzett elfogult szeretetükből túlzott szigorúsággal ítélkeznek, és gyakran többet ártanak, mint használnak. Bizonyos fokig meg lehet érteni a magyarságféltésből is fakadó aggodalmaikat. A másik tábor tagjai a leíró tevékenység és módszer hívei, akik a nyelvbe való bárminemű beavatkozást elutasítanak. Szerintük a nyelvművelés feladata csupán az élő nyelvszokás leírása és kutatása szociolingvisztikai alapon. A beavatkozás semmiképpen nem. A kettő között foglalnak helyet a hagyományos nyelvművelést vallók, az előíró módszer hívei, akik szerint van lehetőség árnyalt és szükségszerű beavatkozásra. Például megpróbálni az idegen szavak helyett magyar megfelelőt találni és elterjeszteni, vagy felhívni a figyelmet bizonyos, kommunikációs zavart okozó nyelvhasználati jelenségekre, és válaszolni kérdésekre, kielégíteni a nyelvvel kapcsolatos érdeklődést. Mindezt meggyőzéssel, jó szándékból fakadó segítésképpen teszik. Nem felháborodottan, és nem börtönbüntetéssel fenyegetőzve.
