Az aligai magaspart reggel, délben, este csodaszép látványt kínál, különösen augusztus huszadikán, amikor a tóparti települések szép sorban elpufogtatják tűzijátékaikat. Ez a kép a tiszai embert is varázsolja. Innen a magasból semmi sem látszik algákból, moszatokból, hínárokból. Vitorlások ringatóznak a kikötőben és nyílt vízen, csónakokból pecások áztatják a damiljaikat, de az nem érzékelhető, hogy a strandolók mit hagytak maguk után. Hiszen hagynak, hagyunk. A lányomék a három négyzetméteres takarót felejtették augusztus végén gyepen, mire visszamentek, a helye is kihűlt. Egyébként ha valaki alig visz le magával cuccot, hogy veszíthet el ekkora motyót?
Az aligai strandolók lépten-nyomon találkozhattak az omegás Kóbor Jánossal, aki ugyanúgy hozzátartozik a településképhez, mint az apró barkácsbolt vagy a Rózsakert ábécé. Mi azt mondjuk, hogy ez az egyik legjobb strand, mert éppen a kellő tempóban mélyül – se túl gyorsan, se túl lassan. Azt megszoktuk, hogy a víz hol ekkora, hol akkora, hogy vihar után növények úsznak a tó felszínén, hogy időnként habszigetek képződnek, de mindez természetes. Ez a Balaton. Algáival, moszataival, ordítozó és halkan méltatlankodó vendégeivel, a közel nyolcszáz forintos sajtos-tejfölös lángosával. Azzal a reménnyel, hogy a víz jövőre legalább olyan jó lesz, mint amilyen az idén volt. Vagy jobb.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!