Köszönjük, Budapest! – ezzel a túláradó örömöt sugalló címmel a borítóján jelent meg az önkormányzati választást követő héten a nem létező gyümölcs nevét viselő magyar nyelvű hetilap. A címlapra kirakott csoportképet vizsgálva Ábel elhűlve vette észre, hogy a fotó ama helyén, ahol a valóságban a Nagy Nemzetrontó somolygott, most egynemű sárga festék virít. De hát… Miért? És éppen Ő? Mi ez, emberek? Valami posztmodern retusálás? Ugyan mibe került volna kicsit feljebb tolni azt a perspektívát, hogy Ő is beleférjen? Vagy ez szándékos? Ismerve a szóban forgó hetilapot Ábel egy pillanatra megszeppent, hogy vajon nem egyfajta metafora kíván-e ez lenni, amelyet ő a maga egyszerű, alagsori elméjével nem bír felfogni. Hogy a hősünk helyén megjelenő sárgaságnak nincs-e itt valami többletjelentése, netán üzenete? Gyorsan átbújta a neten a sárgaság tüneteit, okait, típusait és kezelését taglaló szövegeket. Egyesek valamiféle bilirubinnal, epe-, máj- és alkoholproblémákkal, mások az irigységgel hozták összefüggésbe. Sehol semmiféle épkézláb magyarázat. No, mindegy. Hagyjuk is ezt a meddő mélyelemzést, a lényeg az, hogy az ünnepi képről Ő lemaradt. De az afférból ki nem. Sőt. Nagyon is nem.
A következő nap délutánján Ábel éppen hazafelé tartott, amikor a Kossuth téri metróállomás mozgólépcsőjének tetején egy család bukkant fel. Apa, anya és két tizenéves csemetéjük. A gyerekek csintalankodva szaladtak előre a kijárathoz (majdnem elütötték Ábelt), de az ajtónál váratlanul megtorpantak. „Mom!”, „Daddy!” – kiáltottak vissza a szüleiknek, s megdelejezve mutattak a hatalmas építményre. „Wow!” – szakadt ki a mögéjük érő anyukából is a csodálat hangja. Utolsóként az apjuk ért oda. „Excellent!” – bólintott elismerően, mégis angolos visszafogottsággal, s rögtön az oldalán csüngő fényképezőgéphez nyúlt. Az Országház rutinosan tűrte a csodáló tekinteteket. Ábel keblét kellemesen melengető bizsergés járta át. Rögtön ezután pedig valamiért az jutott eszébe, hogy lám, ha elődeink, az ország népe (a vezetőktől kezdve Steindl Imrén át a kubikosokig) annak idején erőt, energiát, időt és pénzt nem kímélve nem fognak össze a nagy cél érdekében, ma ez az angol család nem áll meg itt lenyűgőzve az építmény szépsége (és egyúttal akarva-akaratlanul a magyar géniusz és kreativitás nagysága) által. Sőt talán itt sincs, és nem viszi el jó hírünket a világba. No igen, ebben áll hát a nagy titok: hass, alkoss… Kölcseynél szebben-jobban senki meg nem fogalmazta. Legalábbis pentameterben.
