Budapest a hídon

Arra alkalmas korokban a népszellem, a nép lelke, gondolat- és érzelemvilága műalkotásokban ölt testet. És ilyenkor a legjavát adja magából. De csak ilyenkor. Az igazán nagy formátumú államférfiak, városvezetők mindig megtalálták a módját annak, hogy a nemzet ma már bizonyításra nem szorulóan hatalmas szellemi kapacitását érvényre jutassák, kibontakozását elősegítsék. Hogy arra ösztönözzék kortársaikat: építsenek, alkossanak, hagyjanak nyomot az időben, valamit, ami szavaknál is többet mond a magyarság mibenlétéről, az adott kor szellemiségéről. Amiért aztán négymillió turista szerte a világban úgy gondolja, érdemes Budapestre jönnie. Ilyen kegyelmi időszaknak voltunk részesei az utóbbi évtizedben is.

Ám októberben a fővárosi szavazók nagyobbik része véget vetett ennek. Ábel már látja is lelki szemei előtt, amint jövő nyáron ugyanez a londoni család csodálattal állja körül a városvezető által a Ligetben elültetett platánfát, s szájtátva hallgatja a „főpolgi” előadását klímáról, vészhelyzetről, rollerezésről meg mindenki platánfájáról. És hogy Budapest bizony most már mindenkié. Közhely, hogy akkor senkié. De ezt nem minden budapesti gondolja így. Például az a 306 ezer se, aki ezúttal is az ország- és nemzetépítés folytatására szavazott. Őket pedig kár lenne egy kalap alá venni a „magyar” és „nemzeti” jelzők ellen már csecsemőkorukban beoltottakal vagy a kozmopolita zombivá nevelt fiatalokkal. Ha valakiknek, akkor annak a 306 ezer józan gondolkodású budapestinek valóban érdemes köszönetet mondani.

Egy hét múlva Ábel – tán azért is, hogy a főváros nyomasztó légkörétől szabaduljon – székelyföldi utazásra indult, amelyre magával vitte középső fiacskáját, Misót is. Az első úti cél: Sepsiszentgyörgy. Gyönyörű napsütésben vágtak neki a nagy útnak. A napfény az ősz színeit szívet-lelket gyönyörködtető sárga-vörös-zöld-barna harmóniába olvasztotta össze a szemhatáron. Persze mindezt nem az M5-ös mentén figyelték meg, hanem Erdélyben, a Déli-Kárpátok lábánál autózva. Öreg este lett, mire megközelítették Háromszék ékkövét, s a telefonja segítségével navigációs tisztté előlépett Misó jelezte, hogy el kell hagyniuk a kényelmes nemzetközi utat.

– Máris?! – ráncolta a homlokát Ábel, aki másként emlékezett.

– Máris. A GPS kéri! – mondta határozottan a gyerek, aki vérbeli digitális bennszülöttként immár a technika alattvalójaként viselkedik. Ábel engedelmeskedett. Falu, szedett-vedett épületek, utcalámpák fénykörében ácsorgó embercsoportok. Az utak állapotánál csak Ábel hangulata lesz egyre rosszabb. Aztán elfogy az aszfalt. És elfogy az út. Ott állnak az esti homályban egy olyan rozoga híd előtt, hogy Ábel beleborzong a látványba. (Később kiderül: 1950-es megépítése óta nem javították, és a tavalyi árvíz még meg is rongálta…) És alul az Oltnak hömpölygő árja.

– Én erre rá nem megyek! – néz dühösen a fiára.

– De apa, a GPS… – tiltakozik a fiú, ám az apa rövidre zárja a vitát.

– Akkor se! És azonnal kapcsold ki a GPS-t! Visszamegyünk a főútra!

A fiú duzzog, a telefon az ölében sötéten bámul maga elé.

– Látod? Járt utat a GPS-ért… – mosolyog rá Ábel békítőleg, amikor egy óra múlva begurulnak a városba.

Budapest nem így tett. Budapest rámerészkedett a hídra. Budapest bízik a GPS-ben.