Kiskirályok

Bűnös vagyok. Mégpedig hirtelen felindulásból elkövetett egyszeri elfenekelésben. Vagy húsz éve történt az eset, a saját fiam volt az áldozat. A szülői tekintélyemmel visszaélve, erőszakot alkalmazva hármat-négyet húztam a hátsó felére. Egy bevásárlóközpontban jártunk, és ott lenyűgözte az átlátszó üveglift. Kipróbáltuk. Egyszer, kétszer, ötször. Majd átadtam az anyjának, hogy ő is vegye ki a részét a jóból. Vagy húsz perc után előálltam azzal az ötlettel, hogy most már akár mehetnénk is. Gyermekünket soha nem látott düh öntötte el: ő marad és liftezik. „Kisfiúk nem liftezhetnek egyedül, mehetsz még egyet, aztán indulunk haza!” – erre azonnal kitört belőle a hiszti. Olyan patáliát rendezett, hogy mindenki minket nézett. Nem volt mit tenni, feldobtam a vállamra, és egy üvöltő zsákkal kiindultam az áruházból.

A jelenet természetesen az utcán is folytatódott, sikoltozott, rúgkapált, mintha valaki el akarná rabolni, legalábbis a járókelők gyanúsan méregető tekintetéből ezt olvastam ki. Nem sokáig bírtam, a térdemre fektettem, és megtörtént, aminek meg kellett történnie. Persze semmi értelme nem volt, az őrjöngőt nem lehet pár fenékre mért ütésszerűséggel leállítani. A hiszti addig folytatódott, míg el nem fáradt, majd elaludt. Soha többet nem ismétlődött meg hasonló jelenet, mintha ezzel le is zárta volna dackorszakát. Nagy szerencsém volt. Ha pár évvel később történt volna ilyen eset, akkor már lehet, hogy nem lennék büntetlen előéletű. Magyarország ekkor csatlakozott azokhoz az országokhoz, amelyekben büntetendő cselekmény – még nevelési célzattal is – a gyermekek fizikai fenyítése. Így bizony az elfenekelés is. Elég, ha egyetlen jószívű járókelő keres egy rendőrt, vagy esetleg a fiam fordul végső kétségbeesésében az egyenruháshoz, a további napjaimat bizonyosan rács mögött töltöm mint megrögzött gyermekverő.

Ez arról jutott eszembe, hogy az idén nyáron a párizsi szenátus végre törvényerőre emelte a hasonló szellemű francia szabályozást.

A 28 uniós tagállam közül utolsóként fogadta el a rendelkezést, ha nem számítjuk Nagy-Britanniát, amely rövidesen úgyis búcsúzik a tagságától. De miért volt ilyen „lusta” Franciaország a gyermekjogok terén? A francia büntetőjogban eddig is volt tiltás a gyermek sérelmére elkövetett szülői erőszakra, és számosan fölöslegesenek érezték az újabb szigorítást. Ám olyan erős volt az európai szervek nyomása, hogy végül beadták a derekukat. Azóta is vitacikkek látnak napvilágot, amelyeket neves pszichológusok, jogászok jelentetnek meg arról, hogy szerintük jogilag túlszabályozott a szülő és gyermek viszonya. Egyszerűen nincs fegyelmező eszköz a szülő kezében, hiszen vannak olyan országok, amelyekben nemcsak a fizikai erőszak tiltott, hanem a hangos szó vagy esetleg csendben elsuttogott zsarolás is. Nyilván a fenti vélemények sem amellett érvelnek, hogy agyba-főbe lehet verni a gyermeket, de valamilyen eszköz, ha pusztán a szó már nem hatásos, kell, hogy a gyerkőcöt helyre tegyék.

Mert különben az lesz, mint Svédországban, ahol 1979-ben elsőként fogadták el a fenekelést tiltó törvényt. A kicsik átvették a hatalmat, valóságos gyermekkirályok.

A hatóságokhoz évente hétezer feljelentés érkezik gyermekbántalmazásról, de az nem derül ki, hogy ki áll emögött, egy szomszéd vagy pedig a bántalmazott gyermek maga. Számos elemzés kimutatta, hogy a szülő fél a saját gyermekétől, aki bármikor feljelentheti bármilyen maga által kitalált zagyvasággal. Így teremtsünk meghitt légkört, mint az orosz kamaszfiú, Pavlik Morozov, aki a politikai rendőrségen besúgta „áruló” apját, és a szovjet propaganda hősévé vált.

A családja ellenben megölte őt.

Megkérdeztem a fiamat, mire emlékszik a bevezetőben említett elnáspángolásból. Az rémlik neki, hogy a vállamon vittem, de a fenekelésről nincs emléke. Úgy tűnik, ez csak nekem okozott gondot.