Látogatás baltával

A német hatóságok nem nyilatkoznak a nyomozás állásáról az ékszerrablás ügyében. Az elkövetők jól kitervelték a drezdai rablást, amely a második világháború óta az országban elkövetett legnagyobb ilyen bűntény.

Hiánytalanul átvészelték a Drezda szívében álló uralkodói kastély kincstárának értékei az első és a második világháborút. Grünes Gewölbe, Zöld Boltozat néven a kastély e szárnya múzeumként is működik, tíz teremben vannak kiállítva a XVIII. század elejei barokk kincsek. Még Drezda borzalmas bombázását is túlélte, amelyet a szövetséges hatalmak 1945. február 13–15. között hajtottak végre. A városközpontban kő kövön nem maradt. Az áldozatok számáról azóta sem tudott megállapodni a történésztársadalom, az angolszászok 20 ezer és 40 ezer közé teszik, míg más kutatók 200 ezer odaveszett polgárról írnak. Abban viszont szinte kivétel nélkül egyetértenek a historikusok, hogy semmilyen katonai jelentősége nem volt ennek a bombázásnak, csak a Zeissnek volt itt optikai gyára, és a támadás amúgy sem az iparnegyedet, hanem a városközpontot érte. A terrorbombázás az egész német népnek szólt, hogy tanuljon belőle: az erősebbel nem kell ujjat húzni, és bosszú volt az Angliát ért német bevetésekért is.

Ezt miként élte túl a kincstár? Az uralkodói palotát is részben lebombázták, tűz pusztított benne. De ekkor már régóta biztos helyen voltak, föld alatti páncélszekrényekben a Zöld Boltozat kincsei. A második világháborút követően egy időre „vendégszerepeltek” a Szovjetunióban: a szovjet hadsereg hadizsákmányként hazavitte Moszkvába, ahol a Puskin múzeumban állították ki őket. Ám 13 év után a német elvtársak kérésére visszaszállították a Német Demokratikus Köztársaságba, példázva a nemes nagylelkűségüket, hogy végül is ez a kincs a szász nép jogos tulajdona. A német kommunisták is rájöttek arra, hogy pár év alatt úgysem tudják eltörölni a múltat, így hát az élére álltak az ügynek, és magukat méltatták a szász műtárgyak hazatértekor. A szokott helyén 1959-től láthatták az érdeklődők a gyűjteményt. A német újraegyesítést követően megkezdődött a szász uralkodók rezidenciájának ismételt felújítása, hosszas munkálatok után 2004-ben készült el a Zöld Boltozat és az Új Zöld Boltozat múzeum kétezer-kétezer négyzetméter kiállítóhellyel, és 2006-ban nyitotta meg kapuit újra a nagyközönség előtt.

A kincstárt személyes gyűjteményéből ­II. (Erős) Ágost hozta létre 1723 és 1729 között, aki a szász választófejedelem cím mellé megszerezte a lengyel királyi koronát is. Úgy döntött, hogy ezt a nagy értéket meg kell mutatni a népnek is, és Európában megalapította a drezdai múzeumot.

A kiállított kincseket kiegészítették a tábornokok és az arisztokrácia felajánlásai, akik a legjobb mesterektől rendelték meg a káprázatos ékszereket, amelyeket adományként az uralkodónak juttattak. A még akkor születő új osztály, a burzsoázia, a kereskedők és vállalkozók sem akartak lemaradni a felajánlási versenyben, ők is jelentős részt vállaltak magukra a kincstár feltöltésében. Erős Ágost 38 éven át uralkodott. Ez idő alatt állt össze a gyűjtemény, a nagy értékű ékszerek, amelyek gyémántból, rubinból, zafírból, smaragdból, briliánsból, elefántcsontból készültek. A műkincsek között találhatunk rendjeleket, kitüntetéseket, brossokat, csatokat, kalapdíszeket, váll-lapokat. A kincstár egyik nagy büszkesége a „zöld gyémánt”, amely 547 karátos zafír, a világon eddig talált legnagyobb ilyen drágakő. Nagy szerencséjére a rablás idején épp „távol volt”: kölcsönadták a New York-i Metropolitan Képzőművészeti Múzeumnak.

Az első beszámolók arról szóltak, hogy a rablás során felbecsülhetetlen értékek tűntek el a múzeumból. Aztán jött a helyesbítésként is felfogható nyilatkozat Marion Ackermanntól, aki a szász állami gyűjtemények igazgatója: „Az ellopott ékszerek anyagi értéke nem oly magas, mint amennyire fontos a gyűjtemény egysége.” Kétségtelen, hogy a szász embereket lopták meg, történelmük egy részét tulajdonították el – így lehet összegezni a megszólalók mondanivalóját. Michael Kretschmer, a tartomány kereszténydemokrata miniszterelnöke kijelentette: „Szászországot lopták meg, a mi identitásunkat károsították.” A helyszíni tudósítók úgy írják le az esemény hatását a drezdai polgárokra, mint amikor Párizsban a franciák szeme előtt leégett a Notre-Dame egy része.

Az biztos, hogy az elkövetők profik voltak, jó előre kifundált tervet hajtottak végre, mégpedig gyorsan és pontosan. November 25-e hajnali öt körül előbb felgyújtották a közeli elektromos kapcsolószekrényt, ezzel okozva zavarokat az áramellátásban. Felfeszítették az ablakrácsot, amely a Zöld Boltozat földszintjét védi, beverték az ablakot, és bebújtak rajta. A riasztó megszólalt, az őrök azonnal hívták a rendőrséget. A rablók jól tudták, hogy a biztonsági őrök nem fognak beavatkozni: nincs fegyverük, a szabályzatot követve csak értesítik a hatóságokat. Innentől kezdődött a versenyfutás: mennyi idő alatt érnek ki a rendőrök? A behatolók határozottan egy tárolóhely felé mentek, odaérve nem sokat lacafacáztak, brutális baltacsapással betörték a kiállítóvitrint. Magukhoz vették a három ékszergarnitúrát, és ugyanazon az úton sietve távoztak. Mint utólag kiderült, mintegy kilencven drágakővel díszített, XVIII. századi ékszerkollekció volt a zsákmányuk. Az őrök pedig monitoron követték az akciót, mint valami izgalmas krimit.

A rendőrség öt perc alatt érkezett a helyszínre, ám ekkorra már bottal üthették az ékszertolvajok nyomát. A közelben lévő autópálya felé mehettek. Később találtak egy lángoló gépkocsit, amelyet valószínűleg menekülésre használtak, nyilván autót váltottak.

A videófelvételek alapján az megállapítható, hogy a két elkövető alacsony termetű. A helyszínelők jó pár napig DNS-nyomok után kutattak, de aligha értek el eredményt, ezek a bűnözők értettek a szakmájukhoz. Talán a nyomravezetőnek felajánlott 500 ezer euró – amelyet bármikor fel lehet emelni a duplájára, és ez már nem megvetendő pénz – megoldja valamelyik bűntársuk nyelvét.

Marion Ackermann, a gyűjteményigazgató viszont attól tart, hogy már rég feldarabolták a gyémántokat, ami egy kis csiszolással azonosíthatatlanná teszi őket. És egy zacskónyi drágakő értékesítése már sokkal könnyebb és egyszerűbb. Ha egészben hagyták zsákmányukat, akkor ­Európában valószínűleg nem találnak vevőt rá, hacsak nem neki is a feldarabolás a szándéka. Ázsiában, Dél-Amerikában, de még a Közel-Keleten is érdemes próbálkozni, ott nem mindig foglalkoznak azzal, ha valaki lopott árut vesz meg. Ha ennyire profik voltak az elkövetők, akkor kizárhatjuk azt a feltételezést, hogy nem gondoltak a továbbértékesítésre, sőt az is előfordulhat, hogy megrendelésre lopták el az ékszereket.

És van egy másik tényező is, amelyet Ackermann is érintett: a váltságdíj. A kriminalisztikában bizony előfordult már nem egy olyan eset, hogy – mint az emberekért – váltságdíjat követelnek egy-egy nagy értékű műtárgyért, festményért, ékszerért, ha azt a bűnözők sértetlenül visszajuttatják. Mintha a gyűjteményigazgató hajlana erre a megoldásra, de nyilvánosan erről nem beszélhetett. Az esetleges kapcsolatfelvételről sem szivárgott ki semmi. A drezdai múzeum állami tulajdonban van, így nincs biztosítója, amely helytállna érte, az állam felel mindenért. Ha a zsebébe kell nyúlnia, vajon neki mennyit érnek meg az ellopott drezdai ékszerek? A váltságdíj kifizetéséről – ha esetleg ez jönne szóba – az egyszerű polgár úgysem fog tudomást szerezni.