Szeressétek Tégemet!

Ha karácsony előtt megszületik egy gyermek, főleg, ha kettő, a legszebb dolog, hogy a meleg otthonban, fenyőillat, gyertyafény mellett, az anya- és apaölben ülnek a gyermekek. Sajnos nem így volt. Nektek apa- és anyaöl helyett az inkubátor jutott. És nem is a jászol.

Karácsony volt, és anya sírt, hogy még nem látott benneteket. Álmában születtetek. Talán az én szégyenem, hogy nem gondoltam erre. Rohangáltam a Cora és a szülészet között, néztem a ti arcotokat, fogtalak benneteket a kezemben, csókoltam anya arcát, segítettem neki a műtét után járni, de nem gondoltam arra, hogy hiányzik valami. Az anyalét. Karácsony volt. Éppen nem szült senki. Talán a János-kórházban nem volt Mária. Bementem a műtőbe, és loptam egy kerekesszéket. Beleültettem anyát, aztán a hóesésben elindultunk hozzátok. Ha létezik olyan, hogy áldott állapotban legyen egy apa, az az volt. Nyaltam az édesanyátok arcát, nem tudom, mi volt rajta, boldog könny vagy hóesés.

Rakhatok be egy kis fenyőgallyat?

Apuka! Ez egy inkubátor.

Ez az első karácsonyuk! Akkor két szaloncukrot?

Apuka! Ez egy inkubátor!

És ha rajzolnék nekik két karácsonyfát?

És ha véletlenül a szájukba gyűrik? Meghalnak.

Akkor rajzolnék nekik a levegőbe.

Ne törődjön vele, a férjem író, mondta anya a nővérnek.

Anya mindent így intézett el. A férjem író.

Azért titokban rajzoltam nektek kisangyalokat is a levegőbe, amikor visszatoltam anyát a szülészetre.

Máté! Szeress már tégemet!

Ezt kislányom, te mondtad a testvérednek.

Tégemet.

Drága gyermekeim!

Nincs pénzem, nincs vagyonom, nincs hatalmam, nincs semmim, csak ti vagytok nekem meg az édesanyám meg az édes anyanyelvem. Azaz mindenem megvan, még ha nem velem nőttetek is fel. Nem tudok mást adni nektek, mint az általam használt apanyelvet. És azt a szót, amit naponta elmormolok. Tégemet.

Lara!

Azt szeretted volna mondani a testvérednek, hogy szeressen téged. Mivel ikrek vagytok, arra gondoltam, hogy anya méhében, születésetek előtt már megbeszéltetek mindent, de ezek szerint nem. Most már itt van az ideje.

Drága gyermekeim!

Jók legyetek!

Szeressétek egymást!

Örök életetekben.

Ezt Lázár Vilmos ezredes írta feleségének, Máriának és két gyermekének 1849. október 5-én éjszaka, a kivégzése előtt az aradi várbörtönben. Hogy miért írtam ezt nektek a karácsonyi levelemben, nem tudom. Talán azért, hogy életetekben legyetek szerények, hűségesek, igazságosak és szerelmesek, mint Lázár Vilmos. Mielőtt megszülettetek volna, egy könyvet kellett befejeznem, az aradi vértanúk börtönben írt leveleit olvastam. Anya aludt az ágyban, amikor a világ legszebb szerelmes mondata gázolt belém: Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajtásomat.

Anyába lehellettem…

Mindenemet.

Lázár Vilmos mindössze 32 éves volt, amikor kivégezték. Örmény–magyar származású, csóró nemes volt. 1834 és 1844 között volt katona. 1847-ben az Első Magyar Központi Vasútnál volt főpénztáros, bárcsak küldött volna egy jegyet Haynaunak a pokolba! Helyette jelentkezett negyvennyolcban hazát védeni. Ő volt az egyetlen nem tábornok, csak ezredes, akit kivégeztek. Amikor ezt a levelet írta Marimnak, akkor még reménykedett, hogy nem akasztják fel. Nem is akasztották. Arra való tekintettel, hogy nem a cáriaknak, hanem a császáriaknak adta meg 4600 katonájával együtt magát, Ernst és Moser hadbírók javaslatára az ítéletet Haynau kegyeletből főbelövésre változtatta.

Drága gyermekeim!

Vigyázzatok egymásra!

Örök életetekben.

Amikor ezeket a sorokat írom, advent második vasárnapja van. A szeplőtlen fogantatás napja. Egyedül ülök Pesten az inkubátorlakásban. Várok rátok. Nem nagyon tudok járni, pedig szeretnék elmenni veletek egyszer még a svéd fenyvesbe. Vadkaticákat keresni.

Szeretnék sírni.

Szeretném, ha omlanának a könnyeim, mint Lillafüreden az ódon vízesés.

De nem tudok.

Elfolytak az évek alatt a könnyeim.

Olyan a szemem, mint nyáron a Száraz-Szinva-völgy.

Kiszáradt. Rögös. Teli aszalt szarvaspatanyommal.

Szeressétek Tégemet!