Szólt a rádió

Manapság már nincsenek rendes falvak, az idős hölgyek pedig nem a ház, hanem a tévé előtt ülnek, és a Fatmagül vagy A szultána című török sorozatot nézik.

Amiért ennek a cirka három éve magányosan és bolydítatlanul fekvő idős férfinak a halála hír lett, nem más, mint hogy a lakásban szólt a rádió. Gondoljuk el: három éve szól a rádió, három éve fekszik egy halott, három éve nem veszi észre senki, hogy gyűlik a posta, hogy gyűlik a szag. Senki, de senki. Nemcsak a szomszédok, hanem a rokonság, a gyerekek, a sógor, koma, kártyapartner sem. Nyilván azért nem, mert ilyenek nem voltak, vagy régóta magasról tettek az öregre, aki mogorva volt, talán zsugori is, és mindenkivel összeveszett. Szögezzük le, ilyen annak idején a rendes falvakban nem fordulhatott elő.

Tulajdonképpen vicces lett ez a világ. Nem ismerjük a szomszédunkat, nem beszélünk a testvérünkkel, és csak olykor hívjuk fel a szüleinket, közben mindent tudunk azokról, akikkel a közösségi hálón tartjuk a kapcsolatot, vagy épp csak onnan ismerjük, személyesen nem is. Tudjuk, mit főz, hol jár, mit vett, mit gondol, vagy legalábbis mit gondol, hogy mit kell gondolnia. És rólunk is tud mindent a világháló. Ha zuhanyrózsát keresünk, hónapokig zuhanyrózsa-hirdetések ugranak fel. És ez a legkevesebb. Tudjuk azt is, hogy Mark Zuckerberg laptopján le van ragasztva a kamera. A miénken meg nincs, tehát a net, ha akar, lát is minket. És ez minket egyáltalán nem zavar. Mindenki csak a vállát rán­gatja: őt aztán nyugodtan figyelhetik, neki nincs titkolnivalója. (Vajon ­Zuckerbergnek mi lehet?)

Végeredményben tehát eljuthatunk oda, hogy a stockholmi öregembernek az volt a pechje, hogy rádiót hallgatott. Mert a rádió ma még azon ritka, talán az egyetlen olyan elektromos készülék, amelyik nem figyel minket, nem kémkedik utánunk. (Tudjuk, hogy létezik már kémvírussal ellátott vibrátor is, mely a használat gyakoriságát jelzi a gyártónak.) Ha például az idős stockholmi úr a számítógép előtt ül, meglehet, már régen kiderült volna, nem három év után, hogy meghalt, mert valakinek a világhálón biztosan feltűnt volna. Ezzel szemben itt van a klasszikus rádió, amelyik csak szól, szórakoztat, nem kíváncsiskodik, és olyan egyszerűen működik, hogy még a magányos svéd öregemberek is tudják kezelni.

Mindebből nem következik, hogy ne nézzünk török sorozatot, ne netezzünk, vagy csak rádiót hallgassunk, csupán az, hogy nem lenne jó, ha már csak a gépek tudnák, mi van velünk.