Az első parancs

Gimnazistaként egészen biztosan nem tartoztam Márk atya kedvencei közé. Másodikban lett osztályfőnök-helyettesünk a havonta nullásgéppel nyírt, így néhány hét elteltével már tüskehajú és rendszerint kantáros, akkor úgy hívtuk, kisvakondnadrágban járó, köpcös szerzetes. Nagyon vagány volt. Egyszer beperdült helyettesíteni apologetikaórára.

Láthatóan nem volt ideje készülni. Jelentés után felült a tanári asztalra, lóbálta a lábát, és igen meglepő módon ezt vágta a fejünkhöz: „Nincs isten.” Nagy szemekkel néztünk, mi van most. „Tessék! Vitatkozzunk! Győzzetek meg az ellenkezőjéről!” Nem volt mese, elő kellett venni az istenérveket Szent Anzelmtől Tamásig, talán még tovább is, egészen Pascalig. Hamar eljutottunk Istenhez.

Sajnos éppen abban az időszakban került hozzánk, amikor elhatároztam, hogy megpróbálkozom az iskolakerülés részben rögös, részben mégis sok kellemes, nyugodt idővel kecsegtető útjával. Ez érthető módon nem tetszett neki.

Kollégistaként egyáltalán nem volt könnyű megvalósítani a programot. Év elején például kiderült, hogy a betegszoba nem alkalmas a tartós visszavonulásra. Két vajszívű illegális kedvesnővér látta el az ápolói feladatokat. Aliz nővérrel egyszerű volt a dolog, mindenkit azonnal fölvett a második emeleti elkülönített intézménybe, de Viki nővér túlságosan realista nézeteket vallott. Ha megtudta, hogy nehéz dolgozat következik, engedett ő is, de vaktában vagy láthatóan lustasági okokból nem mehetett senki betegszobára.

Számunkra ez úgy derült ki, hogy év elején Balázs barátommal vásároltunk egy doboz Csongor szivarkát. Talán húsz-huszonhat forint volt, megfeleztük a költségeket és a két papírtokban árult szivarokat. Akkoriban egyébként ez nem volt rémesen szabályszegő viselkedés, mert pár évvel korábban a negyedikesek szülői engedéllyel még a kollégiumban is pöfékelhettek egy arra kijelölt helyiségben. Mi csupán az ebéd utáni kimenőt szerettük volna felnőtt módjára eltölteni. Sétáltunk a szigeten, megvitattuk az élet nagy kérdéseit, a filozófia és a történelem örök problémáin merengtünk. Egymás után gyújtottuk meg a barna rudacskákat. Egytől háromig lett volna szabad idő, de kettőkor már láttam, baj van. Balázs feje egészen sárgászölddé vált. – Szivaroztál már? – Nem én – mondta tettetett nyegleséggel. – Tudod, hogy ezt nem szokták letüdőzni? – Szólhattál volna előbb is – hörögte, és beszaladt egy bokor mögé.

Nos, betámogattam, és Aliz nővér azonnal fölvette a betegszobára. A gyengélkedőben estefelé jött váltás Viki nővér személyében, aki egyetlen éles pillantással átlátott a szitán. Amikor másnap reggel benéztem Balázshoz, már fürdőköpenyben pakolgatta a holmiját, elfeküdt haja miatt hatalmas kacsára emlékeztetett. A betegszobán ugyanis bármikor lehetett zuhanyozni, aki odakerült, rögtön ki is használta a lehetőséget. – Kiraktak – panaszolta keserűen.

E megrázó tapasztalat után csöppet sem lepődtem meg, amikor december vége felé nem nyertem bebocsátást a vágyott gyengélkedőre. Pedig egyenesen a Duna-partról futottam be.

Szerényi Gábor rajza

A friss jégre kucorodva egy Zenit E fényképezőgéppel terveztem különleges műalkotást létrehozni. Sikerült nyakig beszakadnom a vízbe. Viki nővér azt tanácsolta, igyak egy-két forró teát, aztán majd meglátjuk. Igaza volt. Jött a karácsonyi szünet, számomra sem tűnt kellemes időtöltésnek a betegszobai szenteste. Nem erőltettem a dolgot. Hazautazhattam, és hamarosan élveztem a tüdőgyulladás csodálatos előnyeit.

A betegség legalább két héttel megnövelte a vakáció idejét, és kezdő iskolakerülőként megelégedéssel töltött el a váratlan szabadság. A baj csak az volt, hogy vérszemet kaptam, és ezt követően egyetlen szünetről se tértem vissza időben.

Ez pedig Márk atyánál kiverte a biztosítékot. Nem tudom már, hogy a második vagy a harmadik ütemezett késésem után, de egyszer csak személyesen jelent meg a lakótelepi lakásunkban, a negyedik emeleten, két osztálytársam kíséretében. Ultimátumot kaptam: legkésőbb másnap délig meg kell jelennem az iskolában, másképp ki vagyok rúgva. – Különben sem értem, minek akarsz hozzánk járni – mondta színpadias megvetéssel. – Itt is megvan mindened… Persze. Többé-kevésbé mindenkinek megvolt mindene, és valószínűleg alig néhányan tudták volna megfogalmazni, miért is akarnak „oda” járni. Ez számomra is csak a legvégén derült ki, érettségi után. És valami különös, megmagyarázhatatlan ok miatt szinte évről évre újból világos lesz, akár akarom, akár nem.

Legutóbb például éppen Márk atya jóvoltából. Aki persze nem emlékszik már ezekre a sok évtizedes csip-csup kalandokra. De ma is szívesen beszélget, és gyakran hív meg kávéra. A feketét saját, közhasználatra felajánlott csodakészülékén szokta megfőzni ő maga vagy Etike, vagy bárki, aki épp a portán szolgál. Ezek az alkalmak szinte kivétel nélkül elgondolkodtatnak. Márk atya ma is ugyanúgy „provokál”, mint másodikban, amikor istenérveket kényszerített ki tőlünk. Úgy másfél hónapja történt, hogy leültünk a horgolt terítővel díszített kis asztal mellé. – Tudod, melyik az első parancs? – Hogyne tudnám! Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! – Nem!!! – kiáltotta szinte türelmetlenül. – Hát akkor? – Szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá.

És tényleg. Hiszen bár a Teremtés könyvében ez előtt is volt néhány „legyen” parancs, amely a semmiből „létbe hívta” a teremtést, de az ember számára ez az első. Aligha véletlen, hogy az utóbbi két évtizedben épp ennek az érvényességét kérdőjelezik meg, olykor még teológusok is. Hol a Föld túlnépesedésére, hol klímavédelemre hivatkozva. Szerintük nem érvényes már a „férfinak és nőnek teremtette” kitétel sem. A klímaszorongók egyenesen véteknek tartják az emberi nem sokasodását, mintha mesterségesen kiprovokálható lenne az apokalipszis, amelyre Jézus a keresztúton utalt: „Boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el!”

Ha lenne nagy formátumú ideológusa a teremtés és az ember alapvető ontológiai tagadásának, ha porondra lépne egy új Engels, ez a szolipszizmuson túlmutató eszmerendszer sokkal nagyobb rombolást tudna végrehajtani, mint a múlt század vége felé kipukkadt „egyetlen tudományos világnézeten”, a dialektikus materia­lizmuson alapuló államszocializmus. Pedig az is milliók életét követelte. Isten tagadása, ami többnyire hamis istenképek logikus következménye, egyszerű kis diákcsíny lehet a létezés tagadása mellett. Egy kis iskolakerülés. Valóságos katasztrófává válhatna a rendszerré gyúrt lételméleti nihilizmus, amit Szolovjov vagy Tarkovszkij jó előre megsejtett. Akkor aztán provokálhatna Márk atya a tanári asztalról: – Nincs semmi! Győzzetek meg, hogy van!