Belső végtelen

Andrew Victor Schally Nobel-díjas professzor mellett dolgozott kutatóvegyészként tizennégy évig New Orleansban. Itt kellett előállítania olyan rákellenes gyógyszert, amely a daganatos sejtet pusztítja el elsősorban. Miután megkapta az amerikai állampolgárságot, és kinevezték „full” professzornak, hazajött.

Fotó: Picasa

– Tizennégy évig dolgozott a rákkutatásban New Orleansban. Sikereket ért el, mégis úgy döntött, hazajön. Mi késztette erre?

‒ Elhatározásom mögött olyan esemény áll, amely másfél évvel azelőtt történt velem, hogy visszaköltöztem Magyarországra. Mondjuk úgy, megvilágosodtam. Épp az autómat vezettem New Orleansban, amikor eszembe jutott a Himnusz, majd elkezdtem zokogni. Másnap a Szózat jutott eszembe ugyanígy, és ismét sírtam. Amikor harmadszor is megismétlődött, felfogtam, hogy ez üzenet, haza kell mennem. Pedig már a letelepedést fontolgattam. Ha visszapörgetem az időt, azt látom, egész életemben, a nagyobb döntéseimkor mindig belső hangra hallgattam. Ennek köszönhetően költöztem Budapestre, kilenc négyzetméteren éltem évekig, pedig Szegeden lakásom volt, és állást ajánlottak az egyetemen. Fiatalkori megérzés volt az is, hogy el kell jutnom Amerikába. Az országot a rendszerváltáskor hagytam el, 14 évet töltöttem el az Egyesült Államokban, mindenem megvolt. Itthon viszont a teljes bizonytalanság fogadott 2004-ben, nehezen ment a beilleszkedés. Csak abban voltam biztos, hogy dolgom van itt.

‒ Keveseknek adatik meg, hogy Nobel-díjas professzor mellett dolgozhassanak, még kevesebbeknek, hogy ezt az Amerikai Egyesült Államok egyik vezető egyetemén tehessék meg kutatóprofesszorként. Mit vártak el öntől a munkaadói?

‒ New Orleansban már az első négy évben elkészítettem azokat a vegyületeket, amelyek miatt engem odahívtak. Olyan rákellenes szert, kemoterápiában használt gyógyszert kellett előállítanom, amely célirányosan fejti ki hatását, a daganatos sejtet pusztítja el elsősorban. Ezt meg is valósítottam. Utána már csak szakcikkeket publikáltam, hiszen a felfedezést meg kellett ismertetni a nagyvilággal. Ez idő alatt folyamatosan

Andrew Victor Schally Nobel-díjas professzor mellett dolgoztam. Sok magyar kutató járt hozzá, Szegedről, Pécsről, Budapestről, a világ minden részéről felkeresték. Ültem mellette, és figyeltem, mit hogyan csinál. Mindeközben arra is rájöttem, hogy egész életünk az önmegismerésről szól. Pedig ezt már az ógörögök is tudták, amikor a delphoi jósda falára felvésték: Gnóthi seauton! Vagyis: Ismerd meg önmagad!

‒ Vegyészprofesszorként mégsem a tudományos megközelítéseket ajánlja az önmegismeréshez, hanem az irodalmat. Gyógyírnak tartja?

‒ Olyan korban élünk, amelyben a racionalitás irányítja a világot. Sokáig én is annak voltam a híve, hogy az embert az értelemnek kell vezérelnie. Mára megértettem, ahhoz, hogy megismerjük a világot és önmagunkat, érzelmekre van szükségünk. Ahhoz is, hogy kapcsolatunk legyen a Teremtővel. Sokan élnek úgy, hogy tele vannak fájdalommal, semmit sem értenek abból, ami velük történik, nem tudják elfogadni a létezést, és ebbe bele is betegednek. Pedig változtatni tudnának a helyzetükön.

‒ Humán érdeklődésű fiatalként miért választotta a vegyészetet?

‒ Amikor vegyészhallgatóként verseket kezdtem írni, elgondolkodtam azon, nem költőnek kellene-e mégis lennem. A belső hang azonban szólt, hogy egyelőre az anyag szintjén kell maradnom. Az 1970-es években amúgy is nagyon átpolitizált volt az irodalmi pálya. Nehéz volt bekerülni az írók közé.

‒ Milyen feladatokat kapott, mivel foglalkozott a Gyógyszerkutató Intézetben?

‒ Peptidkémiával foglalkoztam. Már az egyetemi diplomamunkámat is ebből írtam. A peptidek kicsi fehérjék, aminosavakból épülnek fel. Mivel fiziológiás hatásuk van a szervezetünkre, fontosak a gyógyszerkutatásban. Az intézet kutatócsoportjában én a véralvadást vizsgáltam. Olyan peptideket kellett készítenem, amelyek gátolják a véralvadási rendszerben szereplő egyik enzimet. Ebből szereztem meg a doktori címemet is, amely belépő lett ahhoz, hogy kimehessek Amerikába. Egy hónappal azután, hogy megvédtem a disszertációmat, már állásom volt New Orleansban. Itt olyan peptideket kellett előállítanom, amelyeknek a daganatos megbetegedések kezelésében van szerepük.

‒ Mi volt a különbség a magyarországi és az amerikai kutatási feltételek között?

‒ Miután bekerültem a budapesti intézetbe, meg kellett csinálnom egy vegyületet, amelyhez rendeltünk egy nagyon egyszerű kis molekulát. Nem kaptuk meg, nem volt „készleten”. Hat év múlva érkezett meg, ám ekkor már senki sem emlékezett rá. A késésben az is szerepet játszott, hogy a nagy gyártóktól csak valutáért lehetett vásárolni, az meg nem volt, vagy csak nagyon kevés. Olyan műszerek is hiányoztak, amelyeket én csak az Egyesült Államokban tanultam meg használni. Ott bármilyen anyagot megrendelhettem, ha meg tudtam indokolni, mire kell. Schally intézete arra volt berendezkedve, hogy amennyiben valaki felfedez egy új vegyületet, amely hatékony a rákra, szabadalmaztatják azt, és mindent megtesznek azért, hogy gyártás is legyen belőle. Magyarországon erre a szintre nem igazán lehetett eljutni. Amennyiben a felfedezés átment is a szabadalmazók rostáján, nem volt rá gyártó. A hazai gyógyszeripar arra épült, hogy a nyugati szabadalmakat gyártotta le kis változtatásokkal. Ezt adta el a kelet-európai piacon.

‒ Emberileg mennyire volt könnyű beilleszkedni az amerikai tudományos miliőbe? Kicsit sem éreztették, honnan jött?

‒ Nekem nem akadtak gondjaim, én mindenféle közegbe be tudtam illeszkedni, de ismerek olyanokat, akiknek nem sikerült. Azon múlik ez, ki milyen személyiség. Az egyik kollégám két év után azért jött haza, mert úgy érezte, nem tud ott élni. Mások is panaszolták, hogy nem állnak velük szóba. Nekem mindig akadtak barátaim, mindenféle nemzetiségűek. Jóban voltunk, jártunk egymáshoz. A magyar csapat is összetartott, jó kis kollektívát alkottunk. Akik végleg visszatértek, mind a szakmában maradtak.

‒ Miért Gyulára költözött?

‒ Mert a gyökerekhez kellett visszatérnem. Száz méterre nőttem fel attól a helytől, ahol most lakom. Nincsenek véletlenek.

‒ Mihez kezdett a Békés megyei kisvárosban?

‒ Relaxáltam. Magammal és a macskánkkal törődtem. Miután hazajöttem, többen is feltették a kérdést, mivel foglalkozom. Azt mondtam, magammal, és neked is ezt ajánlom. Volt bennem egy kis bizonytalanság, de tudtam, minden rendbe fog jönni. Korábban kifelé kutattam, mert ott is van egy végtelen, de van egy befelé forduló végtelen is. Én ebbe az irányba indultam el. Hinni kell abban, hogy amikor valaki a saját útját járja, minden elrendeződik. Nehézségek akkor adódnak, amikor nem ezt tesszük. Kilenc hónappal azután, hogy eljöttem New Orleansból, a Katrina hurrikán mindent elsöpört…