Legalább egyet

Irmát, akinek a szülei példás házaséletet éltek, hideg zuhanyként érte a hír, hogy a férjének van valakije. Tény, nem tudta jól kezelni a dolgot.

Hát így jártak ők is. Mert bizony Irma apja nagyon nem örült ennek a nagy szerelemnek. Az még hagyján, hogy valami azt súgta neki, ez nem lesz jó így, ezek nem egymáshoz valók. Balsejtelmekre sokat nem adott, az afféle asszonyi dolog. De amit Laci családjáról megtudott, balsejtelmeit már-már bizonyossággá változtatta. Az asszony, amikor megosztotta vele kétségeit, nem tudott mit mondani, csak kétségbeesetten tárta szét a karját. Milyen vallásúak a szülei? – kérdezte, mintha a hatvanas évek elején ennek lett volna bármi jelentősége. Kommunisták – válaszolta komoran a kuláklistás apa.

A fiú ezért nem hibás – mondta az asszony. Nem, de… Nem folytatta.

A hat gyermek közül Irma volt a legnagyobb, a családban ez volt az első házassági ügy, így mindketten tapasztalatlanok voltak. Irmát csöndes, jó eszű, szorgalmas lányként ismerték. Könyvelőnek tanult, biztosnak látszott, hogy sikerül kitörnie a szegényes falusi létből, s ezzel ösvényt ver a kisebbeknek is, ha mással nem, a jó példával.

S noha szép leány volt, erkölcsi tartása vetekedett a szépségével, a falubeli legények nem is nagyon mertek próbálkozni nála. Soha nem kellett emlékeztetni a vasárnapi misére, járt szorgalmasan, azután is, hogy tanítója ezért nyilvánosan megfeddte. Ott pedig mindig az oltárt és a papot nézte, soha nem a túlsó padsort. Nem úgy, mint húgai közül némelyik. Apja érezte, hogy Irma életében csak egy férfi lesz, az, akivel az oltár elé megy, s gyakran fohászkodott magában, hogy az az egy méltó legyen erre. Az élet legalább e tekintetben egy ideig csendesen csordogált: a lány elvégezte a középiskolát, majd beiratkozott a könyvelői technikumba, semmi jele nem volt, hogy férfi lenne az életében. Jól van ez így, bólintott, amikor néha eszébe jutott a dolog, nem kell elkapkodni, a jó árura úgyis előbb-utóbb akad vevő. Akadt.

A ménkű a technikum utolsó évében ütött be. Irma egy ősz végi napon Lacival jött haza a városból, és sugárzó arccal jelentette be, hogy össze akarnak házasodni! Még nem is látta ilyennek a lányát: hangoskodott, nevetgélt, tőle szokatlan vidámsággal ugrabugrált, s időnként illetlen módon a fiú térdére ült. Az egész család szeme láttára! Az apa arca elborult, de a felhevült fiatalok ezt nem vették észre. Teltek a hetek, s amikor már nem halogathatta tovább, szóvá tette a lányának kétségeit. Irma, aki imádott apja ifjabb kiadását látta Laciban, megdöbbent. Minden ellenvetés, érv lepergett róla, egyre csak azt hajtogatta, hogy Laci rendes ember, gyermekszerető férj lesz belőle, s ha nem mehet hozzá, abba ő belehal. Kínos hetek köszöntöttek rájuk, a testvérek lábujjhegyen jártak, Irma élőhalottként, kisírt szemmel jött-ment a házban, s az iskolát is elhanyagolta. Az apja végül azt tette, amit a kisebb rossznak vélt: rábólintott a frigyre.

A házasság jól működött, Laci igen kedves, előzékeny, segítőkész fiatalembernek bizonyult. Irma testvéreivel is hamar szót értett, s azok egy idő után úgy tekintettek rá, mint fogadott testvérükre. Az első nyolc évben Irma három gyermeket szült, és nevelték őket szépen, ahogy illik. Laci odaadóan gondoskodott róluk, ha otthon volt, a gyerekek folyton a nyakában lógtak. Már-már mintaférj volt. És a sors úgy akarta, hogy Irma szülei abban a tudatban távozzanak az árnyékvilágból, hogy aggályaik alaptalannak bizonyultak.

De tévedtek. Anyja halála után két évvel Irma családja kártyavárként omlott össze. Hogy hol, mikor és mivel kezdődött, ők maguk sem tudták volna megmondani. És ilyenkor még csak az sem kell, hogy mindkettőjükben megroppanjon a kapcsolatukba vetett hit. Olyan a házasság, mint a repülő törzse: csak az egyik szárny képtelen a levegőben tartani.

Szerényi Gábor rajza

A kórkép akár szokásosnak is mondható: a három kisgyereket otthon nevelő, maximalista anya a maga nap mint nap leharcolt külsejével (az akkori háztartások zömében még mosógép sem volt, nemhogy mosogatógép), az örökös időkrízistől kicsipkézett idegrendszerével és a buszvezetői munkájából fáradtan hazatérő, de otthon rendszerint csatazajt találó apa. És most csupán a napi programokat és körülményeket vetettük össze, szó sem esett szemben álló világnézetekről, beidegződésekről, labilis idegrendszerekről, indulatokról, kicsinyes torzsalkodásokról, arról, amit mindezek szülnek: az elhidegülésről és arról, amit ellehetetlenítenek: a házaséletről. Az ilyen házasságok már azelőtt megszűnnek, hogy felbontanák őket. Mert hát a gyengébb fél előbb-utóbb szelepet keres. E szelepek arról híresek, hogy nem a feszültséget oldják, hanem a családot robbantják szét. Laci volt a gyengébbik fél.

Irmát, akinek a szülei példás házaséletet éltek, hideg zuhanyként érte a hír, hogy a férjének van valakije. Hogy „összekapott valakivel” – ahogy a kisvárosi szleng mondja. Tény, nem tudta jól kezelni a dolgot. Mentőakció helyett háborút indított. Pokoli napok következtek, amelyek siralomházzá változtatták a házukat, benne a rémülten figyelő gyerekekkel. Laci végül megelégelte, és elköltözött. Irma aznap este keservesen sírt a most már túl nagynak bizonyuló franciaágyban. Eszébe jutott az apja is. Hogy mennyire óvta ettől a frigytől. Lám, igaza volt: elvesztette a férjét. Aztán kiderült: nem csak. Pár nap múlva ugyanis a gyermekek nem jöttek haza az iskolából. Az apjuk elvitte őket, kérem – mondta a portás, és Irma csak állt tanácstalanul az iskola kihalt folyosóján. Törékeny idegrendszere ezt már nem bírta elviselni. „Három gyermeket szültem! Én, én szültem, nem ő! – fakadt ki zokogva a húgának. – Legalább egyet meghagyhatna nekem!” Aggódó testvérei ideggyógyászatra vitték. Ott ugyan nem tudták meggyógyítani, de a dolognak mégis lett következménye. A válóper során a férje ügyvédje ezt használta fel arra, hogy bizonyítsa: nem alkalmas gyermeknevelésre, mert labilis az idegrendszere. Ideggyógyász is kezelte. Pedig erre semmi szükség nem lett volna. Laci – befolyásos apja révén – enélkül is keresztülvitte volna az akaratát. Irma ekkor könyörgőre fogta a dolgot: „Ne vidd el mind a hármat – állt sírva a férje útjába a tárgyalóterem ajtajában.

– Legalább egyet hagyjál nálam…” – és megragadta a karját. Laci lehajtotta a fejét, nem nézett rá. Aztán óvatosan lefejtette az asszony kezét a karjáról, és szó nélkül kilépett az ajtón.

Azon az augusztusi hajnalon, fél hat előtt egy perccel Irma lehúzta, majd akkurátusan a sínek mellé helyezte átnedvesedett cipőit, rájuk a kis válltáskát, benne az iratokkal. Pontban fél hatkor a kanyar túloldalán idegtépően felharsant a mozdony sípja, de ez Irmát már egyáltalán nem zavarta.