„A frissen visszafideszesített Magyar Nemzet könyves mellékletében jelent meg egy cikk, amely a kis kiadók szemszögéből elemezte az Alexandra-csődöt, ezt többen 'kilövési engedélyként' értelmezték” – írta a Magyar Narancs tavaly év végi számában Teczár Szilárd.
Menjünk szépen végig ezen az állítássoron, mert benne van minden, ami ma az újságírószakmát betegíti. Először is mit jelent, hogy frissen visszafideszesített? Azt, hogy a rendszerváltozás óta jobboldali lap, amelyet rövid időre a Jobbik szócsövévé tettek, és ez akkor politikai megfontolásokból épp erkölcsös vállalásnak tűnt, visszatért a mérsékelt jobboldalhoz? Jó, jelentse ezt. Akkor mi viszont minden esetben írjuk le, hogy az eleszdéeszesített Magyar Narancsban publikálták ezt az írását. Abban a lapban, amelyik amúgy a Fidesz orgánumának indult, és lett belőle a legelvakultabb balliberális orgánum, amelyik a választások idején vezércikkben szólította fel olvasóit, hogy Demszky Gáborra és az SZDSZ-re voksoljanak. Mert a szerkesztőség munkatársai ezt fogják tenni! Bravó, szakma! Bravó, független újságírás!
De mi efféle állandó jelzőt ne is aggassunk a Magyar Narancsra, főleg mert tetemes adósságot maga után hagyva – amiért senkit nem vontak felelősségre, és mi, adófizetők álltuk a cechet – kimúlt szegény SZDSZ. Egykori vezetői pedig ma úgy nyilatkoznak, mintha tudnák, hogyan kell politizálni.
Akkor vissza a következő állításhoz, amely könyves mellékletként minősíti a Lugast. (Az Alexandra birodalomról szóló cikk ugyanis itt jelent meg.) Ha valaki ezt leírja, akkor nyilvánvaló, hogy soha a Lugast a kezébe nem vette. Hiszen akkor Teczár kolléga tudná, hogy abban mindösszesen egy könyves oldal van, ezenkívül minden más. Mivel a Lugas 16 oldalas heti háttérmagazin. A Magyar Nemzet egykori Magazinjának utódja, ugyanazok az emberek teremtették, akik egykor, húsz éve a Magazint, amely a magyar sajtó elismert terméke volt.
És akkor foglaljuk össze: az újságírás egykor megbecsült és összetartó szakma volt. A kollégák ismerték és olvasták egymást, tudták, ki mennyit ér. Ma egymás nevét sem ismerik, csak a skatulya van, meg az érthetetlen lebecsülés, szócsövezés, mikrofonállványozás. Aki régóta dolgozik ebben a szakmában, elképedve figyeli a színeváltozásokat, ahogy a pártállam egykori kedvencei a demokráciáról oktatnak, ahogy egy-egy újságíró attól teszi függővé a világnézetét, hogy épp milyen politikai elkötelezettségű laptól kapja a fizetését. Vajon melyik fizetéséért nem mond igazat?
