Dzsó Biden

Vizsgáztam a hét végén. Saját tantárgyam mellett számos más alap- és mesterképzésen részt vevő diák szóbelijét hallottam, mivel a tanár több tárgyat is oktat, és mindegy volt neki, ki melyik tételsorból húz. Az egyik delikvens összehasonlító politikatörténetből Franciaországot kapta tételként. Középiskolás földrajzi meghatározásokkal kezdte a feleletet, majd hamar kiderült, hogy az ország alkotmányáról fogalma sincs, ami politológiavizsgán nem ártana. Egy másik vizsgázó a nagy nemzetközi szervezetek leírásából szeretett volna jegyet kapni. Az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa kapcsán közölte: vannak állandó tagjai. Felsorolásukkal már gondban volt, a Franciaország-szakértő tanárnál sikerül kihagyni épp a gallokat. A harmadik hallgató Donald Trumpról, az impeachmentről és Joe Biden volt alelnökről beszélt. Kiejteni viszont nem tudta a nevét, „Dzsó Bidenként” hivatkozott rá sokadszori visszakérdezésre is. Továbbá kiderült, hogy Nixon elnök és a Watergate-botrány sem fogalom számára.

Magyarország oktatási problémáiról régóta szó van, a PISA-felméréseken való teljesítmény évek óta messze van a büszkeségre okot adótól. A válasz erre általában a frontális, poroszos oktatás és a liberális, játszva tanulás különbségeit szokta kiemelni, előrebocsátva, hogy a frontális oktatás nem hatékony. Ez az általános elképzelés éppen Japánban bukik meg, ahol a legkeményebb poroszos rendszer uralkodik, és a gyerekek rendre kiválóan teljesítenek a nemzetközi összehasonlításokban. Ők tudják, hogy az Európában már szitokszónak számító memoriterek sora hasznos, edzi az emlékezőtehetséget. A középiskolában megtanult, úgymond értelmetlen adatsorok szintén arra kellenek, hogy kialakuljon az a mennyiségű szinapszis, amellyel később az egyetemen, majd a munka világában nem okoz gondot a Watergate-botrány felidézése.

A kutatások szerint ma a diákok minőségileg és mennyiségileg is kevesebb anyag befogadására képesek, mivel egyrészt hiányzik a szükséges agyi edzettség, másrészt nem is tartják fontosnak a tanulást. Rég nem polihisztorok képzése a cél, de lassan a szakbarbárság sem elérhető, mivel a diákok még saját szakmájuk tudásanyagát sem tudják vagy akarják elsajátítani. Tanári felmérések bizonyítják, hogy a középiskolások egyfajta külső meghajtóként tekintenek az internetre, ahol bármit megtalálhatnak megfelelő kulcsszavak beírásával. Azonban elfelejtik, hogy a megfelelő kulcsszavakat csak a saját (széles körű) tudásuk nyomán találhatják meg, hiszen a Google-on olvasható egy dologról, hogy az fehér, de az is, hogy fekete. Nekik pedig el kell dönteniük az egyéb összefüggések ismeretében, hogy melyik igaz.

Az emberi memória a tanultak és az ehhez kapcsolódó érzések összképéből áll össze, ez az a tudás, amelyhez minden új információt csatolni tudunk. És ha ez egyre kisebb, akkor a kapcsolódó tételeket sincs hova beépíteni. Így fordulhat elő, hogy bár a csapból is Trump impeachmentje folyik, a volt alelnök nevének ejtését nem sikerül megjegyezni. Vagy általában eljönni úgy vizsgára, hogy az anyagot sikerült elolvasni.

Másik oldalról persze vannak azok a topszakok, amelyeken a legapróbb részletekbe menő kérdezz-felelek folyik az egyetemi vizsgákon, és a bukási arány nem a felkészületlenség, hanem az inkvizítori hozzáállás miatt kilencvenszázalékos. Hogy melyik a jobb, életre felkészítőbb módszer, lehet vitatkozni. Mindenesetre kérdés, mi fog történni, amikor ezek a diákok megvitatják igen nehéz egyetemi éveiket. Hiszen mindannyiuk számára a sajátjuk volt a legnehezebb. Hogyan fogják összeegyeztetni a munkahelyen a „nem tanulok, úgyis átengednek” attitűdöt a gyomorgörcsig gürcölő és a kettesüket legnagyobb becsben tartó volt hallgatók.