Erőtlen harangszó

A középkori legendák szerint egykor ősi királyság s egy hozzá tartozó mitikus erdő virágzott a mai Közép-Wales területén. Évszázadokkal ezelőtt mindkettőt elnyelte az óceán, ám emlékük ettől függetlenül fennmaradt. És elég volt a walesi partvidéket tavaly végigtaroló vihar ahhoz, hogy a mítosz életre keljen – adja hírül a BBC.

A Közép-Walesben található Ceredigion megye nem tartozik a világot keresztül-kasul bejáró turisták legkedveltebb úti céljai közé. Infrastruktúrája gyér, kopár síkságokkal és éles, sziklás csúcsokkal tagolt tájait pedig leginkább zordnak mondanák a látogatók.

A középkori helyi legendák azonban másként jellemzik a vidék egykori arculatát. Egyebek mellett jókora kiterjedésű, ősi erdő emlékét őrzik, amely a mai Borth és Ynyslas nevű települések közelében húzódott csaknem húsz mérföld hosszan.

Carmarthen fekete könyvében (a The Black Book of Carmarthen a legkorábbi walesi nyelven íródott teljes kézirat a XIII. század közepéről) az szerepel, hogy 4500-5000 évvel ezelőtt egy dúsgazdag király, Gwyddno Garanhir uralkodott e tájon a Cantre’r Gwaelodnak hívott királyságban. A földet és a rajta elterülő rengeteget jókora gát védte az óceántól, s két herceg feladata volt, hogy gondoskodjon a biztonságól. Egyikük – egy Seithenyn nevű nemes – azonban berúgott, és részegségében hagyta, hogy a roppant víztömeg benyomuljon a zsilipekbe, elöntse az erdőt, és megfojtsa a királyságot. Egy másik legenda úgy tartja, ezért egy Mererid nevű szűz felel, akibe a herceg szerelmes volt. Ő vonta el a férfi figyelmét, ezért nem tudta lezárni a zsilipeket, amikor kellett volna.

E történetek évszázadok óta Wales kollektív emlékezetének részei, ám egy 2019-es heves vihar nyomán új életre keltek. Tavaly áprilisban ugyanis az óránként több mint 80 kilométeres széllökésekkel támadó Hannah végigvágtatott Nagy-Britannián, Wales-szerte hátrahagyta kéretlen látogatásának nyomait: az áramkimaradást, a közlekedésben mutatkozó zavarokat.

Amikor azonban Borth és Ynyslas partvidékét korbácsolta végig, rohamai nyomán tőzeggel borított famaradványok kerültek felszínre a sós víz és a homok alól. Kiderült, hogy több száz tuskó bújt meg eddig részben a talaj, részben a hullámok alatt. A maradványokat átvizsgáló tudósok megállapították, hogy a víz alá került ősi erdő fenyő-, éger-, tölgy- és nyírfákból állt, csonkjaikat az oxigénhiány és a magas lúgtartalom miatt őrizte meg a mocsár. A fák lassan, fokozatosan pusztultak el, méghozzá – a manapság divatos terminológiával fogalmazva – a szélsőséges időjárás miatt bekövetkező éghajlatváltozás során.

A tuskók mellett állati csontokat és egy pár szarvasagancsot is felfedeztek, ami arra utal, hogy mielőtt a terület megadta volna magát az óceánnak, vadban gazdag vidék lehetett. A bronzkortól kezdve emberek is éltek itt – ennek bizonyítéka a lelet, amelyet egyértelműen szorgos kezek készítettek: egy fából készült elem, amely egy oszlopokon nyugvó útféleség darabja lehetett. A létesítmény alighanem azt a célt szolgálta, hogy eleink az egyre emelkedő vízszint ellenére is többé-kevésbé száraz lábbal járhassanak-kelhessenek.

A tőzeg rétegei emberi és állati lábnyomok mellett égett köveket is megőriztek – feltehetően ősi tűzhelyek alkotóelemei lehettek. Az emberi településre utaló bizonyítékok miatt a partvidéket gyakran „walesi Atlantisz”-ként említik a médiában. Bár történelmi feljegyzések, amelyek egy teljes korabeli királyság elsüllyedését dokumentálnák, nem állnak rendelkezésre, a tudósok úgy vélik, a szárazföld akkor veszhetett a tengerbe, amikor az óceánok vízszintje fokozatosan emelkedni kezdett – körülbelül nyolcezer évvel ezelőtt, a legutóbbi jégkorszak jégtakaróinak felolvadása után.

Ami pedig a több száz megkövesedett fatuskót illeti, napvilágra kerülésük óta mind többen vélik úgy, hogy az erdő, amelyből származnak, azonos lehet a fekete könyvben említett Cantre’r Gwaelod-i rengeteggel. A maradványok hét kilométerre északra találhatók a mai Aberystwyth nevű városkától.

Bár a hajdanvolt Cantre’r Gwaelod még mindig leginkább a mítoszok és legendák része, a Borth és Ynyslas közelében előkerült megkövesedett fák a tények világába tartoznak, és igazolják, hogy korábban csakugyan létezett erdei élet a mai óceán alatt. De ami talán ennél is fontosabb: újabb nemzedékek számára hozták karnyújtásnyi közelségbe az ősök történeteit. A mítosz ugyanis annyira eleven, hogy a helyi öregek közül egyesek mindmáig úgy tartják: a csendesebb napokon hallható erőtlen harangszó a víz alól szüremlik fel, és nem más, mint a régen elöntött Cantre’r Gwaelod-i templom harangjának hangja.