A tuskók mellett állati csontokat és egy pár szarvasagancsot is felfedeztek, ami arra utal, hogy mielőtt a terület megadta volna magát az óceánnak, vadban gazdag vidék lehetett. A bronzkortól kezdve emberek is éltek itt – ennek bizonyítéka a lelet, amelyet egyértelműen szorgos kezek készítettek: egy fából készült elem, amely egy oszlopokon nyugvó útféleség darabja lehetett. A létesítmény alighanem azt a célt szolgálta, hogy eleink az egyre emelkedő vízszint ellenére is többé-kevésbé száraz lábbal járhassanak-kelhessenek.
A tőzeg rétegei emberi és állati lábnyomok mellett égett köveket is megőriztek – feltehetően ősi tűzhelyek alkotóelemei lehettek. Az emberi településre utaló bizonyítékok miatt a partvidéket gyakran „walesi Atlantisz”-ként említik a médiában. Bár történelmi feljegyzések, amelyek egy teljes korabeli királyság elsüllyedését dokumentálnák, nem állnak rendelkezésre, a tudósok úgy vélik, a szárazföld akkor veszhetett a tengerbe, amikor az óceánok vízszintje fokozatosan emelkedni kezdett – körülbelül nyolcezer évvel ezelőtt, a legutóbbi jégkorszak jégtakaróinak felolvadása után.
Ami pedig a több száz megkövesedett fatuskót illeti, napvilágra kerülésük óta mind többen vélik úgy, hogy az erdő, amelyből származnak, azonos lehet a fekete könyvben említett Cantre’r Gwaelod-i rengeteggel. A maradványok hét kilométerre északra találhatók a mai Aberystwyth nevű városkától.
Bár a hajdanvolt Cantre’r Gwaelod még mindig leginkább a mítoszok és legendák része, a Borth és Ynyslas közelében előkerült megkövesedett fák a tények világába tartoznak, és igazolják, hogy korábban csakugyan létezett erdei élet a mai óceán alatt. De ami talán ennél is fontosabb: újabb nemzedékek számára hozták karnyújtásnyi közelségbe az ősök történeteit. A mítosz ugyanis annyira eleven, hogy a helyi öregek közül egyesek mindmáig úgy tartják: a csendesebb napokon hallható erőtlen harangszó a víz alól szüremlik fel, és nem más, mint a régen elöntött Cantre’r Gwaelod-i templom harangjának hangja.
