Húsvét reménye

Valaha az számíthatott belső békére, aki őseitől örökölt imáit „este lefektibe, reggel felkeltibe” elmondta. E lelki és testi tisztaság igényét hordozzák a Krisztus szenvedéstörténetét megjelenítő archaikus népi imák. Egy idős palóc asszony így mondta el sajátját Erdélyi Zsuzsannának 1971-ben: „Én lefekszem én ágyamban, / Mind a testem koporsómban, / Halálom törtínik, / Istenkét említek, / Istenke küld három szíp angyalt, / Egyik tanít, másik őriz, / Harmadik viszi az én lelkem áldott menyországba. Aki ezt az imádságot háromszor fölkeltyibe, / Háromszor lefektyibe elmondja, / Az megüdvözül…”

A globális kor Krisztustól elfordult társadalma rég raktári lomok közé dobta e hagyományt, most azonban, világjárvány idején belecsöppent egy olyan testi-lelki helyzetbe, amelyre az egoizmus-hedonizmus nevű szérum már nem szolgál tüneti ellenszerül sem. Mi több, a nyelvi helyzet is rendkívüli: hiányozni kezdenek a nagy közös, családi-baráti beszélgetések. A kényszerű bezárkózásban hamar rájövünk, az internetes álkommunikáció sem mindenható. A dolgok értékét akkor értjük meg igazán, ha egy pillanatra valami elveszi tőlünk.

Az archaikus imák éjjele (lefekvés), nappala (felkelés) örökös átjárás élet és halál között, és az igaz élet itt mindig győz a halál felett. Profánabb módon, de mégiscsak hasonló tartalom jelenik meg a húsvéti ünnepkör néphagyományai­ban is, a locsolkodás hagyományos rítusaitól a cserébe adott hímes tojásig.

Az archaikus népi imáknak épp ez adja kivételes erejét: a népi látásmód ölelkezik a legszentebb keresztény értékekkel, az örök élet ígéretével. Bármily megrázóan festi is le egy-egy szépséges imádság Krisztus szenvedéseit, a zárlat mindig a bűnbocsánat, az örök élet jutalmának ígéretét hordozza: a legnehezebb helyzetekből, bezártságból, elhagyatottságból, reményvesztettségből is van kiút. Az archaikus imák azonban nem csak ezért különlegesek: kivételes értékű archaikus nyelvi világuk is, mely a nyelvi emlékezet évezredes mélyrétegeit villantja meg az értő, befogadó szellem előtt. Korait és tereit az ősmagyar nyelvnek, korokat, amelyekre írott emlékeink alig-alig emlékeznek. Ősi és népi ölelkezik bennük Kárpát-medencei magyarral és kereszténnyel. Az „aki ezt az imádságot elmondja este lefektibe, reggel felkeltibe” séma igenevei is ilyenek, mint ahogy számos más feledésbe merült szavuk, szerkezetük is. Ősi elemek nyelvünk íratlan régmúltjából egészen a valamikori Magna Hungaria nyelvi vidékeire mutathatnak, mert az egyébként konzervatív írásbeliség által apránként szentesített nyelvi változásokat az élő népnyelvi hagyomány egy-egy szerkezete messze túlélheti. Azt nem kötik sem fordítási manírok, sem tudós szabályok. A szájhagyomány történeti viszontagságokon átívelő életereje felfoghatatlan.

Talán éppen ezért képesek sok százados búvópataklétükből felbukkanni a köznyelvben is. Ma már nemcsak archaikus folklórban vagy Jókai Mór- és Arany János-művek lapjain találkozhatunk újra tömör, ok-, cél-, mód- és időhatározói (mellékmondat-értékű) igenevekkel. Miközben napról napra fájdalmasabb jeleit látjuk a nyelvi igénytelenségnek, ocsmányságnak, a nagyvárosi gyermekek beszédzavarainak, ím, itt van valami igazán ősi és szép, mely új életre ébred mindennapi nyelvünkben. Az utóbbi négy-öt évben százával gyűjtöttem a médiából „az idő előre­haladtával egyre nehezebbé vált a helyzetünk”, „a tél beálltáig még sok a tennivaló a kiskertben”, „a rendőrség kiérkezte után a férfi beismerte tettét” típusú, igenévi szerkezetes mondatokat.

Az archaikus imák elmondóinak reménye minden reggel megújult. Talán 2020 különös húsvétja számunkra is hordozza e reményt, ha felelősen és szeretettel viszonyulunk örök csodákra képes anyanyelvünkhöz.