Egyszemélyes város

Számos amerikai filmből ismerős jelenet: az utazó eléri egy település határát, ahol jókora tábla áll: „Üdvözöljük városunkban! A lakosság létszáma…” Nos, a Nebraska állam északi részén fekvő Monowi esetében a táblán meglepően alacsony szám szerepel: jó másfél évtizede, hogy egy, azaz egyetlenegy ember él ott, a kilencedik ikszben járó Elsie Eiler. A kisebb amerikai nevezetességnek számító, nyolcvannégy esztendős hölgy a várostól negyed mérföldnyire lévő farmon született, későbbi férjét, Rudyt akkor ismerte meg, amikor osztálytársak lettek az egyetlen szobából álló monowi általános iskolában. Tizenkilenc éves volt, amikor hozzáment a fiatalemberhez; és amellett, hogy dolgozott, Rudynak arra is maradt érkezése, hogy segítsen Elsie-nek felújítani édesapja egykori bárját.

A Monowi Tavern névre keresztelt létesítmény 1971-ben nyitott meg kapuit. Ekkor már kezdtek mutatkozni az egész környéket sújtó gazdasági visszaesés következményei: 70-re bezárt a helyi posta, négy évre rá az iskola is. 1980-ra a település lélekszáma tizennyolc főre csökkent – Elsie és Rudy két gyermeke is elköltözött, hogy máshol találjon megélhetést. A házaspár azonban kitartott. 2000-ben ketten alkották Monowi teljes lakosságát, majd – férje 2004-ben bekövetkezett halála után – Elsie egyedül maradt. Ám változatlanul üzemelteti a kocsmát, és egyéb elfoglaltságot is talált magának: ő a polgármester, a jegyző és a városi titkár is. Alkalomról alkalomra kötelességtudóan kihelyezi a választási felhívást a Monowi Tavernre (hová máshová?), leadja a szavazatát (egyéb jelölt híján saját magára), majd elkészíti az önkormányzat cselekvési tervét, hogy megkapja a szükséges állami forrásokat. Mindezek mellett arról sem feledkezik meg, hogy a vezetékes víz és a közvilágítás – három működőképes villanyoszlop – biztosítására befizesse az önmagára kivetett ötszáz dollárnyi adót.

A Monowi Tavern minden reggel kilenckor nyit (a hétfőt kivéve, mert az szabadnap), és a látogatók nem maradnak el: a közelebbiek húsz-harminc mérföld távolságból jönnek, a távolabbiak akár kétszáz mérföldet is autóznak, csak hogy láthassák Elsie-t, vagy hogy meggyőződhessenek róla, jól van-e. Az asszonynak különösen jólesik, hogy az érkezők között sokadik generációs törzsvendégek is akadnak: a jelenlegi nagyszülők egy részét akkor szolgálta ki először, amikor még fiatal emberek voltak, s most nemegyszer azért térnek be hozzá, hogy bemutassák neki az unokáikat. És ha valaki egyszer beljebb került, nyugodtan maradhat néhány szóra, kártyajátékra, keresztrejtvényt fejteni, vagy azért, hogy a szomszédos településeken várható eseményekről – keresztelő, ballagás, esküvő, temetés – szóló értesítőket kifüggessze a bár hirdetőtáblájára.

A városka még egy különlegességgel bír: Rudy szenvedélyes olvasó volt. Ötezer kötetet és magazint gyűjtött össze, és bár tervezte, hogy kollekcióját egy könyvtárban helyezi el, halála megakadályozta ebben. Elsie viszont összehívta rokonait és ismerőseit, akik 2005-ben befejezték a férfi által e célra építtetett, háromszázhúsz négyzetméteres fészerben hátramaradt munkálatokat: bevezették a villanyt, elkészítették a padlót, mennyezetig érő polcokkal borították be a falakat…

Az asszonynak két gyermeke, öt unokája és két dédunokája van. Hozzá legközelebb lévő leszármazottja kilencven mérföldre él, Nebraska államban, a legtávolabbi pedig Európában, Hollandiában. Gyakran beszél velük, de hozzájuk költözni, az már más volna. „Sokszor kérdezik tőlem, magányos vagyok-e, de rendszerint azt felelem: mindig van valaki, aki jön vagy megy. Boldog vagyok itt. Itt nőttem fel, idetartozom, addig szeretnék maradni, ameddig tudok. Az ember ennyi idős korában amúgy is nehezen változtat azon, amit már megszokott”, mondja egyszerűen.

Miután az utolsó vendég is távozott – rendszerint este fél tíz tájban –, lekapcsolja a bár fényeit, bezár, átballag a mobilházába. Rudy egyik könyvével a kezében végigfekszik az ágyon, majd tizenegy óra körül elteszi magát holnapra.