Ricky Gervais a brit fekete humor egyik nagyágyúja, akit a legtöbben talán az Arany Glóbusz-gála rettegett házigazdájaként ismernek. Viccet csinált az egyetemi felvételi botrányba belebukó Felicity Huffman színésznőből, a szexuális visszaéléseket övező félrenézésekből, de beszólt a témában szenteskedő Apple-nek és a nemet váltó Bruce/Caitlyn Jennernek, és nemrégiben a karantén miatt panaszkodó sztárokat is kigúnyolta – teljes joggal. A Futottak még, a Derek és a kínos szituációs humor favoritja, A hivatal létrehozójaként (amiből aztán az amerikaiak óriási sikerrel forgattak adaptációt) elsőre meredek gondolat, hogy Gervais a gyászról, a veszteségről vagy a mindent felemésztő depresszióról akarjon beszélni, ám új sorozatával végképp bebizonyítja, hogy nem öncélú polgárpukkasztó, hanem érzékeny alkotó, aki képes mélyre ásni, és finoman összehangolni a kíméletlen szarkazmust a szívhez szóló drámával.
Tony (Gervais) össze van törve, amióta rákban meghalt a felesége, Lisa (Kerry Godliman). Legszívesebben ő is követné, de a folyamatosan tervezgetett öngyilkosságban megakadályozza, hogy gondoskodnia kell kutyájáról. Magányában a Lisa által felvett videókat nézi, melyekben a nő instrukciókkal látja el a nélküle való élethez. Tony először az egész világ gyűlöletébe fojtja keserűségét: mindenkivel rettenetesen viselkedik, hiszen nem érdeklik a következmények. Úgy érzi, hogy ez az állapot, vagyis hogy bármikor megölheti magát, egyfajta szupererővel ruházza fel. Napjai a kellemetlenkedés mellett a munka imitálásával, kutyasétáltatással, felesége sírjához és az idősek otthonában tett látogatásokkal telnek, ahol demens édesapját ápolják. A férfi egy fiktív angol kisváros ingyenes helyi napilapjában dolgozik, a munkáját feleslegesnek érzi, és ennek sem felejt el hangot adni. Szerencséjére főnöke egyben a sógora is, aki pontosan tudja, min megy keresztül, és igyekszik tolerálni.
A Mögöttem az élet két rövid évada a veszteség feldolgozásáról szól. Mindenki gyászolt már, még akkor is, ha nem közeli hozzátartozót, hanem kapcsolatot, esetleg életszakaszt – ezért könnyű azonosulni egy olyan karakterrel, aki fájdalmát a világon vezeti le, és azzal is, amikor végül elkezd vágyni a változásra. A humor pedig még a legreménytelenebb jelenetekben sem hagy el: a Tambury Hírmondó remekül megírt karakterei már-már A hivatalt idézik, bogaras, esetlen, bumfordi figurái pedig tényleg olyanok, mint akikkel összefuthatnánk egy álmos angliai kisváros közértjében. Tony cinizmusa akkor a legviccesebb, amikor az újságba bekerülni vágyó kispolgárokat interjúvolja meg: a nénit, aki azt állítja, hogy beszélni tud a macskákkal, egy százéves hölgyet, akinek még nála is jobban elege van mindenből, vagy a vízvezeték-szerelőt, aki nyolcéves kislánynak képzeli magát. Ezek a történetek végtére pedig segítenek abban, hogy Tony visszataláljon régi önmagához.
