Lucinda Williams a country és blues igazi veteránja. Persze nála is az ősműfajok szabad, rockos értelmezéséről beszélhetünk – nem lehetne másképp, hisz más a világ, mások a technikai lehetőségek, mint a több mint száz éve született Robert Johnson, a Mississippi deltájáról elnevezett ősblues egyik leghíresebb képviselője idejében. De Lucinda Williams gyökerei is egyértelműen ott vannak a Deltánál – honlapján maga is fölsorolja idei lemeze, a Good Souls Better Angels ihletői között Johnsont, ahogy Bob Dylant és Nick Cave-et is. Bizony, a művésznő nem ódzkodik az egészen sötét tónusoktól sem, ami az „újhullámos”, kortárs dark countryt (vagy gothic americanát) jellemzi, amelyet olyan, jóval fiatalabb bandák képviselnek, mint az ausztrál Graveyard Train, az amerikai Heavy Horses vagy a Ghoultown. Tegyük hozzá, hogy Lucinda Williams 1953-ban született, és a 70-es évek végén kezdett zenélni. Mintha nálunk a Bojtorján hirtelen kiadna egy Nick Cave-súlyosságú lemezt, és még jól is állna nekik.
Lucinda Williamsen valahogy nem fog az idő – talán mert nem gyötörte magát azzal, hogy évente lemezt adjon ki (a Good Souls a tizenötödik albuma), meg botrányhősként szántsa végig a zeneipart (bár három Grammy-díjat bezsebelt)? Ez már az ő titka marad, de azt garantálom, hogy senkinek nem lesz olyan érzése dalait hallva, hogy itt egy nagymamakorú hölgy erőlteti a blues-rockot. Kortalanul hiteles az egész előadás, már a lemeznyitó You Can’t Rule Me is kendőzetlen és őszinte energiával nyomja a jó koszos, sűrű ritmus- és riffmasszát. Semmi extra bűvészkedés, csak a jó öreg dob-basszus, szóló- és ritmusgitár, de olyan jól van keverve, mintha élőben vették volna föl az egészet. És persze a direkt koszosság nem kásásságot jelent, külön-külön is érthetően szólnak a hangszerek.
A Big Black Train pszichedelikus, fájdalmas lassulás, éppúgy érződik rajta Bob Dylan vagy Joan Baez balladáinak hatása. A gondolatiság látszólag végtelenül egyszerű, de az ismétlődő sorok ennek a sokat látott hölgynek a füstös, drámai hangján különös mélységgel telnek meg. Akárcsak a szintén nem túl vidám, ám annál hatásosabb Man Without a Soul-ban, amit egy jó kis agyontorzított, sikoltozós-bugyborgós gitárszóló old fel a végén. A Wakin’ Up igazi meglepetés, az egészen hátulra visszhangosított gitársikálás fölött az erőszakos kántálás Patti Smith vadulásait idézi. Elszállós, hipnotikus hergelésével az album egyik legjobbja. A Pray the Devil Back to Hell szintén kiemelkedő, a lebegtetett énekhang és a hegedű sötét, bársonyos atmoszférát teremt.