Lelkek és angyalok

Lucinda Williamsen valahogy nem fog az idő – talán mert nem erőltette, hogy évente lemezt adjon ki.

Lucinda Williams a country és blues igazi veteránja. Persze nála is az ősműfajok szabad, rockos értelmezéséről beszélhetünk – nem lehetne másképp, hisz más a világ, mások a technikai lehetőségek, mint a több mint száz éve született Robert Johnson, a Mississippi deltájáról elnevezett ősblues egyik leghíresebb képviselője idejében. De Lucinda Williams gyökerei is egyértelműen ott vannak a Deltánál – honlapján maga is fölsorolja idei lemeze, a Good Souls Better Angels ihletői között Johnsont, ahogy Bob Dylant és Nick Cave-et is. Bizony, a művésznő nem ódzkodik az egészen sötét tónusoktól sem, ami az „újhullámos”, kortárs dark countryt (vagy gothic americanát) jellemzi, amelyet olyan, jóval fiatalabb bandák képviselnek, mint az ausztrál Grave­yard Train, az amerikai Heavy Horses vagy a Ghoultown. Tegyük hozzá, hogy Lucinda Williams 1953-ban született, és a 70-es évek végén kezdett zenélni. Mintha nálunk a Bojtorján hirtelen kiadna egy Nick Cave-súlyosságú lemezt, és még jól is állna nekik.

Lucinda Williamsen valahogy nem fog az idő – talán mert nem gyötörte magát azzal, hogy évente lemezt adjon ki (a Good Souls a tizenötödik albuma), meg botrányhősként szántsa végig a zeneipart (bár három Grammy-díjat bezsebelt)? Ez már az ő titka marad, de azt garantálom, hogy senkinek nem lesz olyan érzése dalait hallva, hogy itt egy nagymamakorú hölgy erőlteti a blues-rockot. Kortalanul hiteles az egész előadás, már a lemeznyitó You Can’t Rule Me is kendőzetlen és őszinte energiával nyomja a jó koszos, sűrű ritmus- és riffmasszát. Semmi extra bűvészkedés, csak a jó öreg dob-basszus, szóló- és ritmusgitár, de olyan jól van keverve, mintha élőben vették volna föl az egészet. És persze a direkt koszosság nem kásásságot jelent, külön-külön is érthetően szólnak a hangszerek.

A Big Black Train pszichedelikus, fájdalmas lassulás, éppúgy érződik rajta Bob Dylan vagy Joan Baez balladáinak hatása. A gondolatiság látszólag végtelenül egyszerű, de az ismétlődő sorok ennek a sokat látott hölgynek a füstös, drámai hangján különös mélységgel telnek meg. Akárcsak a szintén nem túl vidám, ám annál hatásosabb Man Without a Soul-ban, amit egy jó kis agyontorzított, sikoltozós-bugyborgós gitárszóló old fel a végén. A Wakin’ Up igazi meglepetés, az egészen hátulra visszhangosított gitársikálás fölött az erőszakos kántálás Patti Smith vadulásait idézi. Elszállós, hipnotikus hergelésével az album egyik legjobbja. A Pray the Devil Back to Hell szintén kiemelkedő, a lebegtetett énekhang és a hegedű sötét, bársonyos atmoszférát teremt.

Ha ilyen hagyománytisztelő zenészek albumot készítenek, albumban is gondolkodnak. Williams pörgősebb és lassúbb blokkokra osztotta a lemezt, és nyilván el is jutnánk valahonnan valahová. Ám a 12 számos anyag közepe táján elfogy a lendület, a Pray te Devil… után a Shadows & Doubts és a When the Way Gets Dark nyilván szépségesen szomorúnak szánt mélázása is unalomba fullad, előbbi a maga hat percével indokolatlanul hosszú is, utóbbi végén pedig valami olyan enervált és szerencsétlen lalalázás hallható, hogy a sok dögös dal után azt is hihetném, Williams gúnyolódik magán vagy általában az efféle enervált dalokon. A következő Man Without a Soul tételében sem gyorsulnak föl az események, de hősnőnk legalább a bluesosabb hangját veszi elő (mást neki nem is érdemes), és ismét kapunk egy becsületes gitárszólót.

A 9-es Bone of Contentionnal aztán visszatér a rockos lendület, és a Down Past the Bottom punkos dühében is elszántabb arcát mutatja a művésznő. Majd jön a Big Rotator szép lassan kibomló, monumentális elszállása, a Bob Dylanre emlékeztető társadalomkritikai éllel a világ folyásáról, a mindent mozgató Fennvalóról. A zárótétel a – félig – címadó Good Souls lassan hömpölygő fohásza, több mint hét percével a leghosszabb dal a lemezen. Tökéletes befejezése egy korántsem tökéletes, de nagyon izgalmas és egyéni hangú lemeznek. Lucinda Williams zenéjével azok is bátran próbálkozhatnak, akiket amúgy nem érdekel sem a blues, sem a country, csak egyszerűen szeretik a dögös zenét, változatos érzelmekkel.

(Lucinda Williams: Good Souls Better Angels.­ Highway 20 Records, 2020)