Ha ilyen hagyománytisztelő zenészek albumot készítenek, albumban is gondolkodnak. Williams pörgősebb és lassúbb blokkokra osztotta a lemezt, és nyilván el is jutnánk valahonnan valahová. Ám a 12 számos anyag közepe táján elfogy a lendület, a Pray te Devil… után a Shadows & Doubts és a When the Way Gets Dark nyilván szépségesen szomorúnak szánt mélázása is unalomba fullad, előbbi a maga hat percével indokolatlanul hosszú is, utóbbi végén pedig valami olyan enervált és szerencsétlen lalalázás hallható, hogy a sok dögös dal után azt is hihetném, Williams gúnyolódik magán vagy általában az efféle enervált dalokon. A következő Man Without a Soul tételében sem gyorsulnak föl az események, de hősnőnk legalább a bluesosabb hangját veszi elő (mást neki nem is érdemes), és ismét kapunk egy becsületes gitárszólót.
A 9-es Bone of Contentionnal aztán visszatér a rockos lendület, és a Down Past the Bottom punkos dühében is elszántabb arcát mutatja a művésznő. Majd jön a Big Rotator szép lassan kibomló, monumentális elszállása, a Bob Dylanre emlékeztető társadalomkritikai éllel a világ folyásáról, a mindent mozgató Fennvalóról. A zárótétel a – félig – címadó Good Souls lassan hömpölygő fohásza, több mint hét percével a leghosszabb dal a lemezen. Tökéletes befejezése egy korántsem tökéletes, de nagyon izgalmas és egyéni hangú lemeznek. Lucinda Williams zenéjével azok is bátran próbálkozhatnak, akiket amúgy nem érdekel sem a blues, sem a country, csak egyszerűen szeretik a dögös zenét, változatos érzelmekkel.
(Lucinda Williams: Good Souls Better Angels. Highway 20 Records, 2020)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!