Áttörni Carolt

„Rádió bemondta, hogy Erdély egy részét visszakapjuk. Rétyet is (...) Hála legyen a Mindenhatónak. Visszatér 22 éves rabság után az ősi föld, az ősi ház. Szegény jó Édesanyám csakhogy megélte ezt a nagy örömet! (...) mi mindannyian bizonyára sírtunk – boldog örömünkben!”

A császárváros III. (Landstraße) kerületében áll egy csodálatos műemlék, az eredetileg Savoyai Jenő hercegnek 1714 és 1723 között emelt Belvedere-kastély. A pompás barokk épületegyüttes a Felső és Alsó Belvedere-palotákból áll, s a híres hadvezér halála után Mária Terézia tulajdonába került, és maradt is az uralkodóház, majd az első világháborút követően az osztrák állam birtokában. A Felső Belvedere-palotának különös jelentősége van XX. századi történelmünk szempontjából, hiszen 1938. november 2-án ott írták alá az 1920-ban elszakított Felvidék déli, magyarlakta sávjának visszacsatolását lehetővé tévő első bécsi döntést. Hasonló szerepet kapott két évvel később a Magyarország és Románia közötti Erdély-kérdés békés rendezésében is.

Kétkulacsos politika

A revíziós politikát folytató Magyarország az első sikeren, majd Kárpátalja maradék, jobbára hegyvidéki területeinek katonai visszafoglalásán felbuzdulva igyekezett a hazai közvéleményt talán legjobban foglalkoztató Erdély problematikáját is megoldani. Ehhez továbbra is kedvezett a nemzetközi helyzet. A magyar vezetés és diplomácia a kínálkozó lehetőségeket jobbára sikerrel használta ki az elérendő cél érdekében – nyilván abban a viszonylag szűk mozgástérben, amelyet az adott geopolitikai helyzet lehetővé tett.

Magyarország 1939 óta egyre komolyabban kereste a lehetőséget, hogy az 1920-ban Romániának juttatott Erdélyt visszaszerezze, ugyanakkor a gyakorlati kivitelezésről szinte homlokegyenest másként gondolkodott a katonai és a polgári vezetés. Amíg a honvéd vezérkar főnöke, Werth Henrik gyalogsági tábornok Németország támogatásával látta kivitelezhetőnek megszerezni az óhajtott területeket, addig Teleki Pál miniszterelnök – tartva attól, hogy egyre inkább adósaivá válunk a Közép- és Délkelet-Európában is igen határozott tervekkel rendelkező Német Birodalomnak – teljesen önálló magyar tevékenységben gondolkozott, ha kell, a honvédség bevetésével. 1940. május–júniusban Franciaország súlyos vereséget szenvedett a nyugati hadjárat során, miként az európai szárazföldön harcoló brit expedíciós hadtest is. Az ekkor már egyre inkább kétkulacsos politikát folytató Románia így elvesztette első számú stratégiai szövetségeseit, amit elsőként a Szovjet­unió használt ki. A versailles-i békét igazságtalan, „imperialista” nemzetközi szerződésnek aposztrofáló bolsevik állam nem ismerte el Besszarábia és Bukovina

Romániához tartozását, ezért a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében a szovjetek 1940. június 26-án ultimátumot adtak át Romániának a fenti területek kiürítését követelve.

Kristóffy József moszkvai követ június 21-én tájékoztatta is a budapesti központot, hogy a Szovjetunió békés eszközökkel vagy katonai erővel, de rövidesen vissza fogja venni Besszarábiát és Bukovinát. Ribbentrop német külügyminiszter jelezte Moszkvának, hogy a birodalmi kormány elismeri a Szovjetunió jogát a területre. Már a szovjet ultimátum másnapján a magyar külügy felhívta Berlin figyelmét arra, hogy ha Románia jelentős területi engedményeket tesz a Szovjetunió­nak, Magyarországgal kapcsolatban azonban e témában még a kérdésfelvetésről sem akar hallani, azt a magyar fél diszkriminatívnak tartja. És a továbbiakban nem várható el tőle az az önmérséklet, amelyre a németek a balkáni béke érdekében már többször felszólították. A románok engedtek a szovjet követelésnek, s a pánikszerű kiürítést követően a Vörös Hadsereg csapatai 1940. június 28-án megkezdték a bevonulást. Ennek ellenére a román király ugyanaznap általános mozgósítást rendelt el, villámgyorsan kinyilvánítva, hogy az egyetlen szomszéd ország ellen sem irányul. A Romániával szemben bizalmatlan magyar vezetés ezt az indoklást nem találta kielégítőnek, így a vezérkarfőnök a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács döntése nyomán elrendelte a május eleje óta részlegesen mozgósított határvadászcsapatok rázárkózását a magyar–román határra.

A Magyar Királyság az Erdély-kérdés minél kedvezőbb megoldása érdekében ettől fogva nyilvánvalóan a kettős nyomásgyakorlás eszközét alkalmazta. Egyfelől a magyarok „izgágasága” miatt láthatóan egyre nyugtalanabbá váló Németország puhítása következett, amelynek során a magyar kormány egyrészt sürgette a németeket, hozzák Románia tudtára, hogy szívesen vennék, ha a román kormány tárgyalásokat kezdene a magyar féllel a területi rendezésről. Másrészt az is a Német Birodalom – kimondhatjuk – zsarolásának eszközeihez tartozott, hogy a magyar diplomácia folyamatosan napirenden tartotta azt a kérdést, hogy elvárhatja-e Magyarország, hogy a tengelyhatalmak támogatják hazánk jogos területi igényeit Romániával szemben, továbbá, hogy milyen álláspontra helyezkednének, ha Magyarországnak – persze hangsúlyozottan csak a legvégső esetben! – fegyveresen kellene igazságát érvényesítenie. Ezzel párhuzamosan természetesen haladt a honvédség háborús felkészítése, mintegy válaszul a folyamatosan Erdélybe, sőt kifejezetten a magyar határ közelébe érkező román seregtestek számának növelésére, valamint az erdélyi magyar férfilakosság tömeges behívására fegyver nélküli munkásosztagokhoz és módszeres átirányítására a román Ókirályságba, a Kárpátokon túli Regátba.

Maximális követelés

A magyar diplomácia manővereinek ellenére Németország részéről továbbra sem kapott kellő támogatást a Romániával szembeni területi igények megvalósítása, sőt Magyarország mindenféle ellenséges fellépését ellenezte. 1940 júliusa a tárgyalások hónapja volt: mind a magyar, mind a román delegációk megfordultak Hitlernél. Egyfelől Teleki értésére adta a német kancellárnak, hogy ha biztosítékot kap a tengelyhatalmaktól tárgyalásos határrendezésre, úgy kompromisszumokat is téve hajlandó várni, másfelől a német diktátor közölte Gigurtu román miniszterelnökkel, hogy a kérdés megkerülhetetlen, és a térség nyugalma érdekében Romániának is áldozatokat kell hozni. Mindeközben mind a román, mind a magyar fél részéről folytatódott a katonai felvonulás a határövezetbe, és ezt a honvédség július 13-ra be is fejezte.

A románok mindenképpen az időhúzásban voltak érdekeltek, hiszen a szovjet intervenciót követően rendezni akarták soraikat, haderejüket pedig felkészíteni és felvonultatni egy Magyarország elleni háborúra, ráadásul augusztus elejétől már Bulgáriával is egyezkedniük kellett Dél-Dobrudzsa hovatartozásáról. A két közvetlenül érdekelt fél végül 1940. augusztus 16-án ült le a tárgyalóasztalhoz Turnu Severinben, a hajdani Szörénytornyán. Noha az 1920-as, ’30-as évek legtöbbek által ma is ismert irredenta jelszava a „Mindent vissza!” volt, a tapasztalt diplomata, Hóry András volt varsói követ által vezetett küldöttség mégis két, a propagandához képest sokkal realistább tervvel érkezett a Duna-parti városba. A maximális magyar követelés hozzávetőlegesen a „földrajzi osztóvonal”, tehát a Maros-vonal mentén választotta volna ketté Erdélyt, a déli részt Romániának hagyva, amely esetben mintegy 69 ezer négyzetkilométer került volna vissza az anyaországhoz. Az adott viszonyok között még realisztikusabbnak tűnő, úgynevezett minimális terv elfogadása esetén körülbelül ötvenezer négyzetkilométerrel növekedett volna hazánk területe.

A soproni 7. önálló gyalogdandár honvédje légvédelmi figyelőszolgálatban. Erdélyi bevonulás, 1940. szeptember (Horváth József főhadnagy hagyatékából)

A tervezetek a Teleki Pál által alapított Államtudományi Intézet kiváló szakembergárdájának alapos munkáját dicsérték. Azonban érdemben elő sem kerülhettek, mivel a román kormány meghatalmazottjaként tárgyaló Valeriu Pop delegációvezető kizárólag lakosságcserében volt hajlandó gondolkozni, annak területi, létszámbeli nagyságrendjéről szót sem ejtve. Az augusztus 24-én végleg megszakadt tárgyalásokat követően ismét fenyegető lehetőségként sejlett fel a magyar–román háború veszélye: a honvédség támadása többszöri halasztást követően augusztus 28-án hajnalra lett kitűzve. Magyarország ebben a helyzetben mindenképpen vabankra játszott, hiszen a vezérkarfőnök és általában a katonai vezetés pontosan tudta, hogy egy elhúzódó, többek között a magyar határ mentén futó Carol erődvonal áttöréséért folytatott, feltételezhetően súlyos személyi és anyagi veszteségekkel járó hadjárat nem a magyar félnek kedvez, hiszen a román haderő létszámbeli és technikai fölényben állt a magyar királyi honvédséggel szemben. Ez még akkor sem figyelmen kívül hagyható tényező, ha a magyar katonák alig várták az Erdély felszabadításáért megindítandó küzdelmet. Éppen ezért Telekiék arra számítottak, hogy egy esetleges háború kitörését követően néhány napon belül Németország és Olaszország beavatkozik a békés területrendezés érdekében.

Ez bár hazardőr, de helyes feltételezés volt, sőt a németek meg sem várták a fegyveres konfliktus kirobbanását. Hitler, aki addig hallani sem akart a magyar követelésekről – megítélése szerint a magyarok már az első bécsi döntést követően sem voltak elég hálásak –, most személyesen vette kezébe az ügyet. Az események alakulása bizonyos szempontból magyar sikernek minősült, azt azonban mindenképpen fontos látni, hogy a kérdés megoldása valójában mégis Európa erős emberének kezében volt. A Führer augusz­tus 27-én Galeazzo Ciano gróf olasz külügyminiszter jelenlétében – a két érdekelt fél kizárásával – a Berghofban maga rajzolta meg azt a hozzávetőleges határvonalat, amelyet aztán később a magyar–román határmegállapító bizottság csak pontosított. Következő lépésként Rib­bentrop ­augusztus 29-ére Bécsbe invitálta a magyar és a román kormányfőt.

Ősi föld, ősi ház

Ekkorra a románok már kifejezetten kérték a tengelyhatalmak vezetőinek elnökletével megvalósítandó döntőbíráskodást az Erdély-kérdésben. Ettől függetlenül azonban sem a magyar, sem a román kormány képviselői nem tudták, hogy pontosan miért is érkeznek a volt osztrák fővárosba. Tárgyalásokra számítottak, ehelyett az olasz és a német külügyminiszter külön-külön fogadta a két delegációt, Ribbentrop szemrehányásokat tett mindkét félnek, továbbá kifejtette, hogy a tengelyhatalmak elsőrendű érdeke a Balkán békéje, a román kőolaj zavartalan biztosítása, ezért azonnali megoldásra van szükség. Másnap, 1940. augusztus 30-án a Felső Belvedere-palota márványtermében kihirdették a döntőbírósági határozatot, amelynek feltétel nélküli elfogadásán kívül sem Magyarországnak, sem Romániának más választása nem volt.

E körülmények miatt is volt hazatérését követően Teleki Pál gróf magyar miniszterelnök oly gondterhelt s nyilatkozataiban visszafogott. A Csáky István gróf magyar, valamint Mihail Manoilescu román külügyminiszterek által aláírt dokumentum 43 591 négyzetkilométert juttatott vissza Magyarországnak több mint 2,3 millió lakossal, közülük hozzávetőlegesen egymillió fő román ajkúval. A visszakapott terület jóval kevésbé volt iparosodott, mint a Románia birtokában maradt Dél-Erdély, és a désaknai, máramarosi só-, valamint a Nagybánya környéki, csekély hozamú nemesérclelőhelyeket leszámítva Erdély összes nyersanyagkincse délkeleti szomszédunkat gazdagította továbbra is. Az utókor talán megállapíthatja, hogy mindent összevetve a döntés akkor leginkább a Harmadik Birodalom, másodsorban Románia érdekeit szolgálta, és csak harmadsorban Magyarországét.

Ugyanakkor a területnyereség honfitársaink milliói számára mégiscsak azt jelentette, hogy a Magyar Királyság trianoni, vitathatatlanul igaz­ságtalan mértékű csonkolását valamelyest ismételten orvosolták. Ezért uralkodott el érthető módon az euforikus hangulat határon innen és túl minden magyar emberben, akik a rádió mellett ülve hallgatták a visszatért települések hosszú sorát, s ezért is érthetőek az 1951-ben a kommunisták által koholt vádak alapján halálra ítélt és felakasztott, székely nemesi családból származó vitéz felsőtorjai Kozma István megható sorai, amelyeket az akkor vezérkari ezredesi rendfokozatban, a miskolci VII. hadtest vezérkari főnökeként szolgáló kemény katona rótt jegyzetfüzetébe a döntés kihirdetését követően a seregtest harcálláspontján, immár a békés bevonulást várva: „Rádió bemondta, hogy Erdély egy részét visszakapjuk. Rétyet is. Távirat Feleségemnek. Életem egyik legboldogabb napja. Hála legyen a Mindenhatónak. Visszatér 22 éves rabság után az ősi föld, az ősi ház. Szegény jó Édesanyám csakhogy megérte ezt a nagy örömet! Laji Bácsi, a Testvérek, a rokonok – mi mindannyian bizonyára sírtunk – boldog örömünkben! Huszt,­ 1940. VIII. 31. 10h”