Ha egyszer fordul a szél

Úgy vélem, az mindenkinek hasznos, ha vannak példaképei. Esetleg nem is egy, hanem több, hiszen mindegyik más-más tulajdonságában mutathat példát. Az alábbiakban nyelvész példaképeimről szólok amolyan egybekezdésnyi mikro-visszaemlékezésekben.

A nyolcvanas évek végén Sándor György humorista a nyíregyházi tanárképző főiskolán járt, és azt kérdezte a hallgatóktól: Maguk is itt bachátkoztak a nyelvészettel? Ezzel humorosan utalt Bachát László szigorára (a Bachát-szigorlat Nyíregyházán fogalom volt). Tudnivaló volt, hogy Laci bácsi a „sokat adok, de sokat is követelek” elvet követte, és az is, hogy világos, érthető magyarázata mindezt megalapozta. Az én nyelvtantudásomat is.

Grétsy László ismertségét, népszerűségét tekintve a nyelvművelés Puskás Öcsije. Ezt elsősorban a Magyarán szólva rádiós sorozatának, főként pedig a televízióban a Vágó Istvánnal vezetett Álljunk meg egy szóra! című műsorának köszönheti. A népszerűség számára csupán azt jelenti, hogy lehet közkedveltté tenni az anyanyelvi ismeretet, megszerettetni a magyar nyelvtant. A szakmai alázat, a biztos és mély tudás szerénységgel párosul egyéniségében. Munkásságát itt nyilván nem mutathatom be, azonban az anyanyelvi játékokra, a szívügyére egyetlen példát hadd hozzak. Az egyik interjúban a következő kérdést tették fel neki: „Mi a kedvenc szavad?” Íme a válasz: „Ha egy fémiparral, szereléssel is foglalkozó cégnek saját ovija is van, az nem más, mint: vasszervízóvoda (a szójáték kedvéért í-vel). Ebben a szóban négy nyelven is benne van a ’víz’ szó: magyarul a közepén, az elejét fonetikusan kiejtve németül (vasszer), a végén lengyelül (voda), a középtáji hosszú »ó« pedig franciá­ul jelent ’víz’-et, ha helyesen ejtjük ki, mert ők úgy írják le, hogy »eau«. Hát nem nagyszerű?”

Szépe Györgyöt Nyíregyházán egy konferencián ismerhettem meg, és egyértelmű volt számomra: nemcsak kitűnő nyelvész, hanem elegáns, kifinomult és megnyerő tulajdonságainak köszönhetően igazi tudományszervező is. Nagyon sok diák, hallgató mentora volt, mint később megtudtam, és mindezt a munkáját diplomáciai érzékenységgel végezte, így kultúrdiplomataként is jelentőset alkotott. Egy kollégája így vallott róla: „Szeretett beszélgetni, és szerettek vele társalogni. Akivel leült, érezhette: most rá és csak rá figyelnek. Mindig mindenkiről tudta: mikor, milyen körülmények között találkoztak először. Az oldott elegancia és a puritán református kötelességtudat egy­aránt jellemezte. Doktori védések eredményhirdetéseit általában így kezdte: »A gyülekezet feláll.« A komolyság és az irónia sajátosan keveredett egyedi stílusában.” Egy konferencia szervezésével megbízott kollégának mondta egyszer: „Te csak sétálj pipázva a folyosón, hadd lássa mindenki: rendben van minden!”

Sebestyén Árpád igazi tanáregyéniség volt, kitűnő előadó, olyan nyelvészprofesszor, aki szenvedélyesen szerette munkáját. Nyelvi ismeretterjesztő tevékenysége kiemelkedő volt. A TIT-nek hosszú évekig tevékeny és önzetlen munkásaként számtalan előadást tartott a magyar nyelv heti rendezvényeken, ezenkívül a Hajdú-bihari Napló nyelvművelési rovatának vezetője is volt. Előadásai és a helyi sajtóban megjelent cikkei szellemesek, frappánsak. Egy nyelvi helytelenségről így szólt: „Ezt azonban aligha írhatjuk a nyelvi műveltség diadalának aranykönyvébe.” Egy másik nyelvművelő írásában pedig emlékeztet gyerekkori viccére, amelyet a túlzottan logikus nyelvhasználókra mondtak: „– Mi lenne a pályaudvar logikus neve? – Sintér! – És hogyan nevezhetnénk el a sintért? – Harapófogó!” Ezt követően így fogalmazott: „S ha minden nyelvművelő tanács eredménytelen, akkor is van remény: Bízzunk benne, hogy nem szél ellen fütyülünk. Vagy abban, hogy egyszer megfordul a szél.”