Modernizáció vagy árulás?

Az etnikai ütközőzóna régióiban továbbra is az eredményes együttélés a tét.

Országgyűlési választások Szlovákiában 2020 februárjában Fotó: Kurucz Árpád Forrás: Magyar Nemzet

Talán még rémlik, amint Kelemen Hunor 2019 szeptemberében rolleren vitte be a bukaresti választási irodába az államelnöki választásokon való induláshoz szükséges aláíráscsomagot. A dolog roppant trendinek hatott, hirtelen nem is tudtuk eldönteni, környezetvédelmi üzenetnek szánta-e ezt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, vagy a fiatalok irányába tett gesztusnak.

Kelemen Hunor akkor elsősorban a cselekedet környezetvédelmi fontosságát emelte ki, de nem tagadta, hogy az ifjúság rokonszenvét is igyekezett megcélozni. A fiatalokhoz közeledés során amúgy egyik döbbenetből a másikba esett a szövetségi elnök. És mi tagadás, vele együtt mi is. Például azért, mert sok megszólított fiatal szerint nem kell foglalkozni a magyar identitás ügyével Romániában, a kérdést megoldottnak tekintik, anyanyelvüket, kultúrájukat biztonságban érzik. A szemöldök óhatatlanul felszalad, mert miközben az álláspont azt is jelzi, hogy az elmúlt évtizedek során sikerült elérni e téren ezt-azt, ugyanakkor oda kell figyelni a fiatalokra, ellenkező esetben máshol keresnek maguknak viszonyítási pontot. Az elképzelhető és elképzelhetetlen drámai következményekkel együtt.

A szeptember 27-i önkormányzati választás egyik legfajsúlyosabb üzenete is erre erősített rá: a választópolgárok számára nem elég önmagában a „magyar üzenet”, olyan jövőképet kell felvázolni, amellyel az erdélyi települések fölzárkózhatnak a nyugat-európai modellhez. Így viszont máris összegabalyodik néhány kérdés. Ebben az összefüggésben magyar győzelem-e Marosvásárhely visszaszerzése? És vajon miért nem szavaztak a magyarok minden esetben az RMDSZ-re vagy más magyar pártok jelöltjeire?

Országgyűlési választások Szlovákiában 2020 februárjában
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Nemzet

Lassan evidenciaszámba megy, hogy a XXI. században egyre csökken az etnikai szavazás ereje – és talán indokoltsága is. A kijelentés esetenként még mindig jeges fuvallatként hangozhat a Kárpát-medencében, de megvannak a maga előzményei. Ne feledjük, hogy a kommunista tömb országaiban nemcsak fizikailag, de azonosságtudat szempontjából is szétszórt magyarság a térségben végbemenő rendszerváltások után került még veszélyeztetettebb helyzetbe. A változás eltérő ütemű és mélységű volt, ahogy a környező országok többségi nemzeteinek és hatalmainak agymosása is, ami a megmaradás veszélyérzetét is alaposan befolyásolta. Ebből, illetve a magyarság létszámából fakadóan, no meg a mindenkori magyar kormány nemzetpolitikai elkötelezettségének függvényében is alakult különbözőképpen a helyi magyar érdekképviseletek támogatottsága, egységessége, illetve töredezettsége.

Szociológiai-demográfiai-politológiai mélyfúrásokat igényelne annak feltárása, hogyan kopott meg a térség etnikai hangsúlyú szavazásai­nak folyamata. Mekkora szerepe van például a Délvidéken ama különleges autonómia gyakorlatának és emlékének, amely anno alapvetően Jugoszlávia nemzetiségi „bolhás zsákjának” egyben tartását célozta. És amely mára nemcsak hivatkozási alap a térség fegyelmezetten tömbösített magyarságának, de életképes perspektívája is a többségi nemzettel való együttélésnek.

A felvidéki magyarságban jelentős identitásfrusztrációt okozó szlovákiai hatalmi gyakorlat ellenreakciókat is kiváltott. A Híd-Most elnevezésű, vegyes pártként futó modernizációs – sokak szerint elsősorban egységromboló célzatú – kísérlet a jelek szerint egyrészt túl korán kezdődött, másrészt vezetőinek kezelhetetlen türelmetlensége a kezdeményezésben rejlő esetleges lehetőségeket is elsekélyesítette. Így szorult bele kirángathatatlanul az elriasztó példák skatulyájába, miközben a legutóbbi parlamenti választások kudarca után az összes többi magyar politikai közösséget tömörítő Magyar Közösségi Összefogás sem jutott parlamenti képviselethez. A Magyar Közösség Pártjának volt elnöke, Berényi József szerint az etnikai politizálás létjogosultsága megkérdőjeleződött, ugyanakkor a vegyes politizálás is csődöt mondott. Az MKP keresi az utakat Igor Matovič miniszterelnök pártja, az OĽaNO felé. Közben Matovič megítélése átalakulóban, ma már nemcsak az jut róla az eszünkbe, hogy a Radičová-kormány idején nem támogatta a kettős állampolgárság intézményét. Azt is a figyelmünkbe ajánlják, hogy valamennyi szlovák nemzetiségű politikus elsődlegesen a sajátjai érdekében politizál, nem pedig a magyarokért. Mi tagadás, nem hat az újdonság erejével.

A Marosvásárhelyt újra az „akolba” terelő, a Szatmárnémetit, Maros és Szatmár megyét megtartó romániai önkormányzati választás nyomán is új retorika hallatszik egyre erősebben: összehangolható-e a modernizációs paradigma az erdélyi magyar társadalommal? A prioritások egyértelműek. Az etnikai ütközőzóna régióiban továbbra is az eredményes együttélés a tét. Ahol magyar többségű település választ magának polgármestert és helyi tanácsot, ott etnikai szempontból nincs különösebb jelentősége annak, hogy az RMDSZ vagy az Erdélyi Magyar Szövetség, esetleg független jelölt nyeri a választást. Ilyen régiókban vélhetően még jó ideig fennmarad az etnikai voksolás.

A parlamenti választás azonban egészen más „kávéház”. A társadalmat több „világ” együttélése határozza meg, és ez leginkább a nagyvárosokban érhető tetten. Az információalapú társadalmat alkotó rétegek egyszerre, együtt, egymásra hatva élnek Románián belül, hasonló közegben pedig egyre csökken az etnikai indíttatású voksolási szándék. Marosvásárhely új polgármestere, Soós Zoltán tisztességességet, tisztaságot, közös teher- és felelősségvállalást hirdető kétnyelvű kampánya a következő választásoknál is modellként szolgálhat.

Csak még szokni kell…