Enyészetpor

Sándor Terézia múmiáját milliók látták világszerte az elmúlt évtizedben. Az apáca a váci Domonkos-rendi fehérek templomának kriptájából 1994-ben került elő 264 másik ember maradványaival együtt. A Rejtélyek, ­sorsok, múmiák vándorkiállítás a Magyar Természettudományi Múzeum kiállítási csarnokában november végéig újra látható.

Fotó: Teknős Miklós

A természetes mumifikálódás a fizikai körülmények szerencsés összejátszásának a következménye. A tartós hideg vagy meleg, a szárazság vagy a jég megakadályozhatja a holttestek bomlását.

A mérsékelt égövön a mumifikálódás folyamatában azonban nem a levegő hőmérséklete a döntő. Sokkal fontosabb tényező az állandó légmozgás. A jól szellőző kripták, föld alatti járatok, beomlott épületek laza, jól szellőző törmeléke kedvező körülményeket teremt a természetes mumifikálódáshoz.

A sok száz vagy akár ezer évig is a rejtekhelyükön pihenő múmiák veszélybe kerülhetnek a felfedezésük után. Ha nem biztosítottak a fennmaradásukhoz nélkülözhetetlen környezeti feltételek, akkor hamarosan az enyészeté lesznek. Szinte hihetetlen, de mára valamennyi egykor „készített” – tehát mesterséges – múmia 95 százaléka megsemmisült. Néhány közülük természetes okok miatt bomlott el, de legtöbbjüket az emberi tudatlanság vagy az előítélet miatt pusztították el vagy hagyták elporladni. Azért, hogy ez ne következzen be a váci múmiákkal, a múzeum embertani tárában a múmiákat őrző szekrényekben a kripta klimatikus viszonyaihoz hasonló körülmények uralkodnak. Az állandó légmozgást lehetővé tévő, erre a célra gyártott klimatizált szekrények hőmérsékletét és relatív páratartalmát állandóan műszerek ellenőrzik.

A kriptából előkerült múmiák testfelszínét finom, barnás por borította. A vizsgálandó testfelszínekről az enyészetpornak nevezett anyagot kézi porszívóval távolították el és gyűjtötték össze. Mikroszkópos vizsgálattal a porban a lebomlott testszövetek finom maradványát, nagy mennyiségű atkatestrészeket, légy- és lepkemaradványokat találtak. Bakteriológiai és mikológiai tenyésztési vizsgálattal élő, fertőzőképes kórokozót kimutatni nem lehetett. Ugyanakkor 253 múmiából vett minta 69,8 százalékában kimutatták a tbc kórokozójának DNS-ét. Ez nem jelenti azt, hogy ők valamennyien tbc-ben haltak meg. Közülük sokan megfertőződtek, de többek szervezete leküzdötte a kórt, és egyéb betegség vagy baleset következtében haltak meg. Az elhunytak ma már nem fertőznek, mert a múzeumba szállítást követően nagy energiájú röntgensugárzással az esetleg még ártani képes kórokozókat elpusztították.

Fotó: Teknős Miklós

Bemetszés a szívtájékon

– A vizsgálatok során kiderült, hogy a maradványokból kinyert, kétszáz évvel ezelőtt fertőző tbc-t okozó baktérium genetikai állománya eltér a jelenlegitől. Az egykori és a jelenlegi kórokozó DNS-ének összehasonlítása hasznos információ­val szolgál a kórokozó mutálódásáról, segítheti az ellene való védekezést, hiszen napjainkban is számos helyen pusztít ez a betegség – állítja a főigazgató, akitől azt is megtudtuk, hogy egyéb vizsgálatokat is végeztek a maradványokon. A fogkövek részletes elemzése például az egykori váci polgárok táplálkozási szokásairól árult el sokat.

A betemetettek között 119 férfi és 107 nő volt, 38 egyén nemét nem tudták megállapítani. Bernert Zsolt szerint az utóbbiak döntően tizenkét évnél fiatalabb gyerekek, akiknél a nemi jelleg még nem fejeződött ki. Nehezítette az azonosítást, hogy bár a koporsókra ráírták az elhunytak nevét, a nevek olykor olvashatatlanok voltak. Az antropológus egyébként sem hisz feltétlenül a feliratoknak, a maradványok gondos elemzése többet mond számára. A legfiatalabbak újszülöttek, a legidősebb egyén 95 esztendős korában hunyt el.

Az egyik legtöbb kérdést felvető lelet néhai Sándor Terézia, a pozsonyi klarissza apáca, aki negyvenévesen, 1783-ban halt meg. A szívtájékán nyolc centiméter átmérőjű, éles peremű, kerek bemetszés nyoma látható. A mellkas CT-felvételén jól látszik a szív elől eltávolított bordarész és a tüdő meszes tbc-s gócmaradványának árnyéka – olvasható a kutatás zárójelentésében. Előrehaladott tuberkulózisra utal a csigolyatest teljes pusztulása. Emiatt a gerincvelő összenyomódott, és a beteg meghalt.

A szív eltávolításának talán legvalószínűbb magyarázata az elhunyt jelképes hazatemetése lehetett. Az apáca Pozsonyból Vácra kerülése összefügghetett II. József császár 1782-es, a klarisszák rendjét feloszlató intézkedésével. A pozsonyi rendház megszűnésével a nővér talán épp hazafelé tartott, amikor Vácott meghalt 1783. szep­tember 4-én. Az enyhe időjárás miatt a holttestet nem lehetett a bomlás megindulása nélkül hazaszállítani. Szerzetesnő lévén testét a Domonkos-templom kriptájába temették. Szívét azonban kivették, és hazaszállították Pozsonyba, hogy ott jelképesen örök nyugalomba helyezzék.

A váci múmiák szisztematikus antropológiai­ vizsgálata során egy esetben császármetszés nyomát fedezték fel. A Borsodi Terézia medencéjéről készített röntgen- és CT-felvételek, valamint gyermeke maradványainak elemzése alapján kiderült, hogy a szülés elakadása vezethetett a császármetszéshez. A beavatkozást minden bizonnyal a nő halála után végezték el. Borsodi Terézia esete az eddig ismert második dokumentált post mortem császármetszés Magyarországon. Az első 1785. július 31-én történt Szegeden.

A legfiatalabbak újszülöttek, a legidősebb 95 esztendős korában hunyt el
Fotó: Teknős Miklós

Milyen búcsúba jártak?

Egyébként nem meglepő a XVIII. században a kriptás temetkezés, hiszen az összes akkor épült templomban volt kripta. Természetesen az elhunytak kilencven százalékát hagyományos módon, sírgödörben hantolták el, de az adott templomhoz erősebben kötődők – szerzetesek, közelben lakók – számára a kriptás temetés lehetősége nyitott volt. Időközben több olyan végrendelet is előkerült, amelyben kifejezetten az a kérés szerepelt, hogy az érintettet a Domonkos-rendi templomban helyezzék végső nyugalomra.

Az akkori állami rendeletek szerint az elhunytakat egyenként kellett volna elhelyezni a falakban kialakított fülkékben. Ezt még a birodalom fővárosában, Bécsben sem tartották be, pláne nem a birodalom távolabbi részén. A bécsi Szent Mihály-templom kriptájában például egymás mellé helyezték a koporsókat, majd amikor megtelt a hely, földet szórtak rájuk, majd újabb rétegben helyezték el az elhunytakat. A váci kriptát 1739-től 1811-ig folyamatosan használták, ezt követően még kétszer temettek ott. 1838-ban a piaristák szakácsnőjét temették ide, a másik elhunytat – a mellé tett imakönyvben egy Nagyváradon 1841-ben kiállított gyónási cédula volt – 1841 után helyezték el név nélküli koporsóban.

Miért fontosak ezek a leletek? Mert bár azt hisszük, hogy mindent tudunk a XVIII. századról, a rengeteg forrásanyag ellenére a század polgári kultúrája alig ismert. Abból a korszakból a múzeumok gyűjteményében a nemesség és az arisztokrácia tárgyai szerepelnek.

– A kriptában nyugvó emberek voltak azok, akik a vidéki Magyarország városait újjáépítették, lakták, működtették a török kiűzése után. Nekik köszönhetően az apró mozaikokból összeáll Vác élete, megelevenedik az akkori város. Ismerjük a polgárok ruházatát, foglalkozását, tudjuk, hol állt a házuk, hol volt szőlőjük, hányszor házasodtak – magyarázza Csukovits Anita.

A koporsókból előkerült rózsafüzérek a korabeli vallásosságról adnak érdekes információkat. Így például az olvasókon lévő érmekből kiderül, hogy a tulajdonos milyen búcsúkban járt. A feszületek a kereskedelemről és az iparról is új információkat adnak. Bizonyos anyagok – selymek, vásznak – nagyon jól bírták az elmúlt kétszázötven évet. A gyapjú ellenben lebomlott az évszázadok alatt, ilyen emlékekre csak töredékes formában bukkantak. A váci raktárban 1800 tárgyat őriznek, pályázati forrásnak köszönhetően a közeljövőben új tárolószekrényekbe kerülnek az emlékek.

A kriptában negyed évezreden át megőrzött múltnak a jelen szakemberei gondos gazdái szeretnének lenni, hogy a jövő néprajzosai, antropológusai is kutathassák a váci múmiákat.