Weöres Sándor a Kassák-klubban

A táncház első fészke a Fővárosi Művelődési Ház körterme volt, ahol a Timár Sándor vezette Bartók-táncegyüttes táncosai voltak a házigazdák.

Weöres Sándor költő Fotó: Fortepan/adómányozó: Hunyady József

A táncház első fészke a Fővárosi Művelődési Ház körterme volt, ahol a Timár Sándor vezette Bartók-táncegyüttes táncosai voltak a házigazdák, s ők kezdték meg a rendszeres tánctanítást a kívülálló érdeklődők számára is. A Sebő-együttes törzshelyeként 1973-ban megalakult Kassák Klub annyiban tért el az FMH-táncháztól, hogy ott a tánc a klubforma keretei közé került, és az ott folyó passzív, tehát székről szemlélhető programok (kiállítások, vendégművészekkel, híres emberekkel való ismerkedés) mellett az öntevékenység lehetőségét nyújtotta.

Ma az egyik kedvenc vendégünk, favorizált költőnk, Weöres Sándor 1975-ös látogatásáról fogok beszámolni. Két tánc között, a szünetben beszélgettünk vele. A társalgást, amelyről magnófelvétel is készült, az akkor még fiatal író, Czakó Gábor vezette. A felvétel sajnos elkallódott, de a róla készült lejegyzés a Síppal-dobbal című klubkiadványban fennmaradt. Ebből idézek.

A kérdésre, hogy hogyan érezte magát a klubunkban, így válaszolt: – Őszintén örülök annak, hogy a parasztzene s az énekelt versek – köztük a Weöres-versek – iránt ilyen lelkes érdeklődést tapasztaltam. Jó tudni, hogy nálunk az ilyen Sebő-klubtípusok nincsenek részvétlenségre kárhoztatva. Sokat jártam nyugati országokban, láttam az ifjúság legkülönfélébb rendezvényeit. Szertelenséget és vadságot tapasztaltam, időnként botrányos viselkedéssel fűszerezve. Az igazán tartalmas programok csak nagyon keveseket érdekelnek, a publikum nem vesz róluk tudomást. Nagyra becsülöm Sebőék törekvéseit, azt, hogy maguk köré tudták gyűjteni azokat a fiatalokat, akik értelmesen szeretnének eltölteni néhány órát.

A megzenésített versekről szólva még némi szakmai elemzésbe is belefogott.

– Örömmel hallgattam a Sebő-együttes produkcióját. Elsősorban erősen ritmizált verseimet választották ki. Érdekes, hogy milyen értő kézzel nyúlnak az aszillabikus szövegekhez. „Ki barna, ki szőke, sose fuss előle.” Kevés olyan szöveget használnak fel, ahol a szótagszám és a ritmusképlet paralel átfedésekkel halad. Mint például „Gyöngy az idő, vándoroljunk, Nincs szekerünk, bandukoljunk.” A szimmetrikus szövegű versek csak kivételes esetben fordulnak elő versválasztásukban. Jobban szeretik az aszimmetrikusakat. „Túl, túl, messze túl, Mi van a hegyen messze túl?” Ahol két erőteljes és hosszú szótagra egy egész sor rövid szótag jut a következő sorban. A „Túl, túl…”-ra az felel meg, hogy „Mi van a hegyen…” – Végül leszögezte: – A megzenésítéseknek kitűnő ritmusuk van.

Mint ahogy a verseknek is, tehetném hozzá. Emlékszem, milyen sokáig húzódoztam, amikor a 25. Színház stúdióvezetője, Mezei Éva megkért, hogy zenésítsek meg néhány Weöres-verset a stúdiósai számára. – Minek azokat megzenésíteni? – okoskodtam akkor. – Hiszen már így is muzsikálnak! – Aztán hazamentem, és nekiálltam a munkának. Azóta is játsszuk őket.

Akkoriban jelent meg a 70-es évek egyik legnagyobb vihart kavaró könyve, a Psyché. Weöres Sándor látszólag egy XIX. századi költőnő verseit adta közre. Olyan tökéletes háttérapparátussal látta el, hogy még szakemberek is azt hitték, hogy talált egy kéziratot. A lábjegyzetek korhű stílusban előadott információiból egy olyan nőalak figurája bontakozik ki, aki teljes életet akar élni. Ez a lélektani vonulat – állapította meg Czakó Gábor – a magyar irodalomból úgyszólván teljesen hiányzik. Weöres arra a kérdésre, hogy hogyan határozná meg a könyve műfaját, így válaszolt: – Úgy érzem, a Psyché a könnyebb fajsúlyú munkáim közé tartozik. Egészében nehéz lenne meghatározni a műfaját, részleteiben talán már könnyebb. Egészében azt lehetne mondani, hogy egy képzelt nő oeuvre-je. Részleteiben hol dal, hol önéletrajz, hol valami más. Psyché valójában sohasem élt. Tulajdonképpen öt-hat korabeli költő- és írónő alakjából „gyúrtam össze” alakját. Végeredményben a XVIII. század végi és a XIX. század eleji irodalmi nyelvet és szellemet akartam bemutatni.

A Psyché kritikusai elég erőteljesen bírálták a könyv szókimondó mivoltát. Kíváncsiak voltunk, mi erről a véleménye.

– Vannak olyan emberek – válaszolta –, akiknek az a véleményük, hogy bizonyos dolgokat nem szabad ennyire konkrétan megfogalmazni. Ez elég nehéz kérdés. Én mindenesetre szerettem volna egy lépéssel előbbre jutni a kimondhatóság útján. Ha visszapillantunk a XVI. századi, Erzsébet-kori irodalomra, akkor látjuk, hogy lényegében mindenfajta drasztikumot ki lehetett mondani, még a színpadról is. Ugyanakkor a Viktória-kori, XIX. századi Anglia annyira prűd volt, hogy nem lehetett leírni a „nadrág” vagy a „vér” szavakat. Ezek már túl durva fogalmaknak számítottak. Vajon melyik Angliának volt igaza? A Psychében megpróbáltam inkább tágítani, mintsem szűkíteni a kimondhatóság lehetőségeit, inkább Erzsébet-, mint Viktória-korabeli szellemben.

Kodály korán felfigyelt Weöres Sándor tehetségére: „Weöres Sándor verseiben még mindig csörgedezik valami a magyar ritmusból, ő egyike annak a kevés magyar költőnek, aki sejti, hogy a magyar versnek nem szabad elszakítani a szálait, ami a magyar muzsikához köti” – nyilatkozta róla. Az akkor még szinte ismeretlen, fiatal költő 1929-ben megjelent Öregek című versére vegyes kari művet komponált 1933-ban. Érthető hát, hogy amikor a cseremisz dalokhoz kellett énekelhető, ám mégis költői szöveg, tehát „énekvers”, akkor Kodály hozzá fordult. A cseremisz dalokat Vikár László gyűjtötte nyelvész kollégájával, Bereczki Gáborral, aki a nyers fordításokat is készítette. Weöres Sándor ezekből dolgozott. Az elkészült költői műfordítások némelyike népszerű Weöres-versként terjedt el az óvodások körében, számtalan megzenésítést is megérve. Sokan hitték azt, hogy ezeket Weöres úgynevezett „gyerekverseknek” szánta, hol­ott erről szó sem volt. Ő határozottan élvezte, hogy ezek a cseremisz szövegei, illetve a különböző énekversformákat felhasználó ritmusgyakorlatai a gyerekek körében ilyen sikert aratnak.

Lépten-nyomon tapasztaltuk, hogy a fiatalok kedvükre dúdolják egyik-másik Weöres-vers megzenésítését. Sokszor azt sem tudva, hogy ki is írta ezeket a verseket, azt hiszik, hogy népdalok. Még képzett koreográfussal is megesett, hogy Weöres Sándor Ugrótáncához írt zenémet népdalként feldolgoztatta egy táncprodukciójához. Kíváncsian vártuk, hogy Weöres Sándor mit szól ehhez. Ő lakonikusan csak ennyit mondott: – Ez valóban gyakran előfordul. Ilyesmi olykor még a tankönyvekben is megjelenik…