Nem is akármilyen alagutak voltak ezek. Mondják, hogy istállónak is használták mindahányukat a betyárok, sőt egy egész lovas szekér is szépen végigmehetett bennük. Ezt Liker Mihály, a csárda ma már sírban porladó korábbi vendéglőse is alátámasztotta. A menekülők egyike a konyhából a borospincébe vezető kéménybe szorulva, bábuként máig várja, hogy kisegítsék onnan. Évekkel ezelőtt kosárszámra szedték ki innen az embercsontot, de vaságyat, széket és asztalt is találtak az üregekben. Az alagutak lejáratait idővel befalazták, és a hozzájuk fűződő legendák is kezdtek homályba veszni.
A tárlat persze ennél sokkal többet elárul a békési tájról és emberről. Szinte mindent. Belépéskor Tóth Ferenc miniatűr cifra székei idézik fel a magyar népművészet remekeit. Az alkotások mindegyikének eredetije a Néprajzi Múzeum féltve őrzött darabja. Ezt egészítik ki egy helyi fafaragó, Balogh Zsigmond parasztfigurái, majd Kunkovács László fényképei tükrözik vissza az alföldi magyar ember karakteres arcvonásait. Az ivóban maga Rózsa Sándor szól a betérőhöz, majd a szép csaplárosné ajánlja figyelmébe a bajuszpödrőt és a rováspálcát. Ezután az érdeklődő a konyhában és a vendégszobában nézhet szét. Belekóstolhat a betyárköltészetbe, belehallgathat a kondorosi cigány muzsikusok nótáiba, szemügyre veheti hangszereiket, a betyárok fegyvereit, lószerszámait, a csárdához köthető művészeti alkotásokat, betekinthet a jégverembe, játszhat, fényképet készíthet magáról a kikészített viseletekben. Rácsodálkozhat arra, hogy nemcsak Petőfi Sándor hagyta kézjegyét a csárdában, hanem testvéröccse, István is, hiszen az ő indítványára készült el a település első pecsétje. István 22 éven át volt Geist Gáspár birtokának gazdatisztje, majd jószágigazgatója. De József főherceg, Arany János és Szabolcska Mihály is megfordult a történelmi falak között.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!