Nagymamák céllövöldéje

A kárpátaljai magyarság egyik legaktívabb és legismertebb alakja az Ungváron élő Dupka György történész. Számtalan történettudományos szakkönyv, valamint az Együtt című folyóirat szerzője, kiadója, történeti ­kutatások, kiállítások, emlékműállítások szervezője. Kisebbségi sorban élő, megkérdőjelezhetetlen magyar hazafi.

– A ruszinok mit szóltak ehhez?

– Nem kérdezték, kérdezik meg őket. A ruszinokat máig – a független Ukrajna jobboldali történészei, politikusai is – elmagyarosodott ukránnak tartják, miközben minket, magyarokat sem fogadnak el őshonos kisebbségként.

– Ez 1944-ben talán még jól is jött a ruszinoknak, mert így legalább nem sütötték rájuk a kollektív bűnösség bélyegét, mint ránk. Mi volt a hét csapás?

– Az első csapásnak azt nevezem, amikor 1944-ben Dálnoki Miklós Béla átállásakor a 4. Ukrán Front egységei Kárpátalján 19 854 magyar, ruszin és német katonát, illetve zsidó munkaszolgálatost ejtettek foglyul, és ahelyett, hogy beszervezték volna a debreceni ideiglenes kormány mögött megalakuló új magyar hadseregbe, szibériai hadifogolytáborokba deportálták őket. A második csapás a 4. Ukrán Front katonai tanácsa által 1944. november 12-én elfogadott, kollektív büntetésnek minősülő 0036. számú rendelet volt, amely nálunk, Kárpátalján „háromnapos munkaként”, illetve „becsali munkaként”, Magyarországon pedig „málenkij robotként” vonult be a köztudatba. A Gulag-Gupvi-táborokba 1944. november 18-tól Kárpátaljáról elhurcolt mintegy harmincezer 18–50 éves férfi közül minden harmadik odalett. Egy hónappal később ezt fejlesztették tovább az Állami Honvédelmi Bizottság 7161. számú rendeletével jóvátételi mobilizálássá, amely ettől kezdve a nőkre is vonatkozott. Közel kétszáz sváb–magyar lánnyal és anyával végeztettek rabszolgamunkát a Donyec-medencei bányavidéken. Ezt tartom a harmadik csapásnak. A lágerkörülmények nem különböztek a náci koncentrációs táborokéitól, ezt megtapasztalták azok a túlélő zsidók is, akik a német haláltáborokból hazatérve visszakövetelték a vagyonukat. Azzal az indokkal ítélték őket 10–25 év kényszermunkára, hogy aki túlélte a náci koncentrációs tábort, az bizonyára ügynök volt, következésképp hazaáruló. A Szolyvai emlékpark mintegy száz gránittábláján eddig 11 723 magyar és német áldozat mellett 738 zsidó ember neve is fel van tüntetve, akik a keresztényekkel együtt haltak meg a szovjet lágerekben. Mint kutató meggyőződéssel húzok egyenlőségjelet a náci és a szovjet népirtás, a nemzetiszocialista és a nemzetközi szocialista rendszer közé.

– A negyedik csapás?

– A negyedik a rögtönítélő katonai törvényszékek, az ungvári hírhedt Rendkívüli Bíróság felállítása volt 1944. december második felében, amit az NKVD kezdeményezett. Ennek célja az értelmiség megtizedelése volt etnikai hovatartozástól függetlenül. Ekkor fosztották meg a történelmi egyházakat vezető papjaiktól, akik túlnyomórészt szintén lágerbe kerültek, már akit nem gyilkoltak meg, mint Boldog Romzsa Tódor görögkatolikus püspököt. A legnagyobb koncepciós per Bródy András ruszin miniszterelnök és magyar képviselőtársai nevéhez fűződik. Bírósági döntés következtében három honatyát kivégeztek, a többieket gulagrabságra ítélték, sorsuk máig ismeretlen. Ehhez kapcsolható az ötödik csapás, a „szovjetellenes elemek” letartóztatási hulláma, amely azok ellen irányult, akik bármiféle politikai, közéleti tevékenységet folytattak korábban. Az NKVD 1945. január–február során Kárpátalján és a vele határos mai szlovákiai, magyarországi, romániai és lengyelországi területeken összesen 215 540 főt tartóztatott le koholt politikai vádakkal.

Köztük háromezer kárpátaljai tisztviselőt, akik egy részének a Donyec-medencei Jenakijevo büntetőlágerben veszett nyoma. A hatodik csapás a megbélyegzett német és magyar családok deportálása volt Szibériába és Kazahsztánba két 1946-os belügyminisztériumi rendelet alapján. Nagyjából háromezer magyart és németet száműztek családostól embertelen körülmények közé. A túlélőket csak 1972-ben engedték vissza Kárpátaljára. Végül a hetedik csapásnak az NKVD-KGB politikai represszióját nevezem, amely 1970-ig tartott. Például az 1927–1932 közti születésű katonaköteles fiúkat nem sorozták be – bizalmatlansági okok miatt – sorkatonának, hanem őket is a Donyec-medencei bányavidéken dolgoztatták. A gondolatrendőrség részéről bárki perbe fogható volt tetszőleges indokkal. Ezekben az években több ezer kárpátaljait ítéltek 5–25 év börtönre, gulágra, akiknek a további sorsa nem ismert.

– Miközben sokan azt vizionálják, a kárpátaljai magyarok előbb-utóbb beolvadnak a szláv tengerbe, ön mégis pozitívan nyilatkozik a kárpátaljai magyarság jövőjéről. Mire alapozza derűlátását?

– Egyfelől a páratlan regenerálódási és reprodukciós képességünkre, másfelől arra, hogy más etnikumokhoz képest csekély bennünk a beolvadási hajlam. Az 1910-es népszámlálás még 262 555 főt rögzített, azonban Trianon következtében az 1921-es első csehszlovák népszámlálás idejére 102 ezerre apadt a magyarság száma. Aztán 1921–1941 között – főleg a Magyarországhoz visszatérés hatására – 143 ezerrel gyarapodott vidékünk magyarsága. Ezek után jött a hét csapás, a vörös pokol. 1941–1959 között 110 728 fővel lett kevesebb a kárpátaljai magyarság, ebben benne vannak az 1944–1953 között több hullámban végbement kivándorlás számai is. Nem tudom, hogy a természet törvénye vagy isteni sugallat, de tény, hogy 1989-re aztán ismét feltornáztuk magunkat jóval 155 ezer fölé.

– Csakhogy a rendszerváltás után ismét megindult a nagy kiáramlás, áttelepülés Magyarországra.

– Kétségtelen, hogy a 2001-es népszámlálás már csak 151 500 főben jelölte meg a magyarok számát, és az elmúlt harminc év mérlegében legalább 25-30 ezres mínuszban vagyunk. A magyarok fogyása különösen 2014-től erősödött fel, a kijevi Majdan-forradalom, a kialakult orosz–ukrán konfliktus beárnyékolta a kárpátaljai magyarság jövőképét is, azóta pedig ki a sorozás elől, ki gazdasági okból, ki félelemből hagyja el szülőföldjét. Jelenleg ez az ország nem tudja eltartani a saját népét. 1989-ben 52 millió volt Ukrajna lakossága, ma 35 millió. Az egész ország szétrajzott a világba. Sokan a megkeresett pénzt hazaküldik, csak így tudják eltartani a szülőföldön maradt családjukat.

– Ahogy a magyarok is kijárnak dolgozni.

– Igen, de a legtöbben Magyarországra! Ezt kellene még jobban támogatni. Felmérés igazolja, hogy a többség úgy gondolja, ha például 180 ezret megkeresne Magyarországra ingázva, akkor soha nem hagyná el szülőföldjét. Az anyaország által finanszírozott Egán Ede kárpátaljai gazdaságfejlesztési program is nagyon jó, de csak 3-400 vállalkozó családot érint. Ha a gazdasági elvándorlást szeretnénk megfékezni, akkor az lenne nagy előrelépés, ha Szabolcsba, a határ közelébe települne minél több munkahely, hogy ne Németországba, hanem a határ túloldalára járhasson át dolgozni a Bereg vidéki magyar. Ez Kelet-Magyarországnak is hasznára válna.

– A határok átjárhatóságának azonban nem kedvez a jelenlegi feszült ukrán–magyar viszony.

– Jól tudom, hogy milyen az ukrán belpolitikai klíma, de az adok-kapok nem vezet jóra.

A hátunkon csattan. Jó irányba haladt az életünk 2014-ig, de azóta az ukránok fokozatosan szűkítik az életterünket, mostanra pedig a névtelenségbe burkolódzott radikálisok csúcsra járatták a vegzálást, önvédelemre kényszerítve minket. Ezt a meccset le kell játszanunk, de a közeli cél az kell hogy legyen, hogy jöjjön létre egy államközi ukrán–magyar kiegyezés. Ezt követően pedig segíteni kellene Ukrajnát beléptetni az EU-ba. Ha légiesülnének a határok, akkor nem volna több görcs bennünk, nem kellene senkinek át- vagy elköltöznie, az iskola és a templom is magyar élettel telne meg. Nem lenne az a szomorú látvány az elnéptelenedő magyar falvakban búcsú idején, hogy csak nagymamák és gyerekek vannak a céllövölde meg a körhinta körül, mert mindenki más valahol messze, külföldön dolgozik.

Névjegy

Dupka György kárpátaljai magyar író, újságíró, szerkesztő, kisebbségi és kultúrpolitikus, történész, lágerkutató. A Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének elnöke, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet egyik alapítója és jelenlegi igazgatója, a Szolyvai Emlékpark Bizottság titkára. 1952-ben született Tiszabökényben. Első diplomáját az Ungvári Állami Egyetem magyar szakán szerezte 1979-ben. 2006–2008 között az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán tanult, majd 2014-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen doktorált. PhD-értekezésében a kollektív bűnösség elvének a kárpátaljai magyarokkal és németekkel szembeni alkalmazását tárja fel.