Gyújtólövedék

Sortűz a kereszténység kifejezéséért. „Krisztus feltámadt!” – „Valóban feltámadt!”

Forrás: Pexels

Az 1991 előtt a Szovjetunióhoz tartozó, kazahsztáni Kengir kényszermunkatáborában 1954 májusában, húsvét napján az őrök – főként ukrán nemzetiségű – fogoly asszonyok csoportját kísérték a téglagyári éjszakai műszakból kényszerlakhelyükre. Velük szemben haladt a munkahelyükre hajtott férfiak menetoszlopa, s Jézus feltámadásának ünnepére tekintettel a férfiak – a keleti kereszténység szokása szerint – köszöntötték a velük szembejövő nőket:

„Krisztus feltámadt!” „Valóban feltámadt!”

– jött a válasz. Erre, mivel mindkét csoportban ukránok voltak többségben, az „ukrán nemzeti eszme” és

a kereszténység kifejezésének láttán az egyik fegyőr tüzet nyitott rájuk.

Tizenhárman azonnal meghaltak, és a sortüzet túlélő harminchárom sebesült közül öten a kórházban hunytak el nem sokkal később.

Ennek következtében indult meg a sztrájk a kengiri táborban, amelynek „himnusza” is született. Az idős ukrán fogoly, Mihajlo Szoroka – aki a róla szóló jelentés szerint „az ukrán függetlenség elkötelezett híve” volt – írta Kazahsztán forró sztyeppéin megmozdultak a lágerek címmel. A sortűz halálos áldozatait megmosdatták, és ukrán népi motívumokkal kihímzett ingben temették el őket a láger lakói, s megtagadták a munkát.

A lágerlázadást letörendő harckocsikat, repülőgépeket, közel tizenhatezer embert és mintegy száz kiképzett harci kutyát vetettek be a szovjetek. 1954. június 26-án hajnalban a mesterlövészek megölték a lázadók barikádjain szolgálatot teljesítő őröket, majd gyújtólövedékekkel támadták a barakkokat, amelyek lángra kaptak. A katonák pedig a benn rekedt sebesülteket és a menekülőket meggyilkolták.

Az egyik szemtanú szerint „a katonák a zónába terelték az életben maradottakat. Teherkocsik érkeztek, amelyekre feldobálták a halottakat, a még élőket szuronnyal agyonszúrták, és elszállították a közelben kiásott mély gödrökhöz.” A felkelés leverése során közel ezer foglyot (akik közül nagyjából minden második nő volt) öltek meg, és további kétezer volt a sebesült áldozatok száma.

Jelenlegi ismereteink szerint a Gulagon 1923 és 1956 között tizennyolc tömeges munkamegtagadás, éhségsztrájk, illetve fegyveres lázadás zajlott le.

Ezekről a mozgalmakról szól Domonkos László újságíró Szovjet Spartacusok – Rezisztencia a szögesdrót mögött című, történelmi hitelességgel megírt publicisztikai kötete.

A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az Alekszandr Szolzsenyicin által megrázó módon megörökített, kegyetlen Gulag-világ Szovjet­unió ellen lázadó csoportjai a „nemzeti érzelműek” (baltiak, ukránok, lengyelek) közül éppúgy kikerültek, mint az „ellenzéki” szocialisták és szociáldemokraták rétegéből vagy az egyházi emberek köréből.

A magyarok és ruszinok lakta Kárpátaljáról húsz református, tizennyolc római katolikus és százhuszonkilenc görögkatolikus (a könyvben elírásként görögkeleti olvasható, ami az ortodox szinonimája) lelkész került munkatáborokba.

Köztük volt a nemrég elhunyt Gulácsy Lajos, aki a Szovjetunió bukását is megérhette, s Kárpátalja református püspökeként szolgálhatott:

az ottani magyar protestáns szociális és oktatási intézményrendszer kiépítésében vállalhatott jelentős szerepet.

Domonkos László memoárokból, szépirodalmi művekből, történettudományi szakmunkákból vett szemelvényekkel gazdagon alátámasztott kötete arra az ellentétre is rámutat, hogy az ókori római rabszolgalázadást vezető Spartacus nevét a szovjet típusú államszocialista rezsimek – leggyakrabban sportcsapatok elnevezésében felhasználva – igyekeztek kisajátítani. Miközben munkatáboraikkal ezek a rendszerek is „rabszolgatartó államok” voltak. Az olvasmányos és gondosan megtervezett, Kovács Emőke történész által szerkesztett kiadványt Matl ­Péter megrázó és szuggesztív illusztrációi teszik felejthetetlenné.

(Domonkos László: Szovjet Spartacusok. Rezisztencia a szögesdrót mögött. Gulagokon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, Budapest, 2020, 130 oldal. Ármegjelölés nélkül)