Visszalopott feszület

Genetikai adottság is, hogy Kerényi Lajos piarista szerzetes 93 évesen még aktív, bár ő úgy mondja, olyan nevelést kapott az Istentől, hogy ne „lekvárkodja” el az életet. Püspöke jó tanáccsal szolgált neki az ötvenes években:­ „Atya, csak a lőtt területről kell visszavonulni, de csak amíg lövik!”

20210213 MN Budapest Kerényi Lajos piarista atya Magyar Nemzet fotó:Mirkó István Fotó: Mirkó István Forrás: Mirkó István

– Nekem szerencsém volt, mert az almásfüzitői szülői házban a természetes értékek mellett természetfölöttieket is kaptam. Tízéves koromtól a piaristákhoz jártam Tatára, ahol újabb távlatok nyíltak előttem. Amikor besoroztak katonának, nekem már kész értékrendem volt.

A kereszténység világnézet, amely választ ad a lét nagy kérdéseire: honnan jöttem, hova megyek, milyen intelligencia alkotta a világot, kicsoda a teremtő? Miért a sok bűn és szenvedés? Folytatódik-e az élet a halál után? Beteljesülhet-e

a boldogság iránti vágyódásunk?

– Kész válaszai voltak ezekre a kérdésekre?

– Minden bizonnyal hatással van az életünkre, hogy fiatalon ott vagyunk-e az értékosztó fórumokon, vagy értékfosztó körökben forgolódunk inkább. Előbbi távlatot ad, míg az utóbbi egyre szűkösebb és torzabb formában mutatja be a létet. Mint amikor szovjet hadifogságba estünk a bátyámmal, és a Dnyeperen át a Donyec-medencéig szállítottak bennünket marhavagonban.

A lágerben odalépett hozzám egy nacsalnyik, rám mutatott, és azt mondta tört magyarsággal: „Te nem Kerényi Lajos, hanem kilencvenhármas szám vagy.” Mintha csak azt mondta volna ezzel: birka vagy, és most már oda mész, ahova mi akarjuk. Ösztönös dacot váltott ki belőlem, mert lehetetlennek tartottam, hogy számmá degradáljanak, és elvegyék a személyiségemet.

– Mit lehetett ellene tenni?

– A kereszt jelenléte segített. Húsz év körüli fiúk négyen-öten elhatároztuk, hogy a kereszt jelével legyőzzük a vörös csillagot. Legnagyobb értékem a fogságban egy imakönyv volt, Kempis Tamás elmélkedése és egy mellkereszt. Ki kellett raknom mind – mi ezt úgy hívtuk: piac –, amikor katonák jöttek, kedvükre válogattak, és vitték, ami megtetszett nekik. A ruhámat is elvették, remek bakancsom volt, ahelyett fatalpú vászonvackot adtak rám, el is használódott rendesen a bányában, végül mégis abban jöttem haza. Piac volt tehát aznap: kint volt az imakönyvem, a mellkereszt és az ezüstlánc, a katonák meg nézelődtek, maguk elé söpörték egy kupacba a kicsi pénzt, medált. Válogattak, és mentek tovább. Ahogy elléptek tőlem, én szépen visszaloptam a mellkeresztemet. Még néhányan ugyanezt tették, de nem tűnt fel, maradt elég apróság a kupacban. Az ezüstláncot elvitték – nem bántuk.

A kis feszületet madzaggal kötöttük a nyakunkba, velünk volt az a bányában, a felszíni munkák során, mert azt akartuk, lássák a Krisztust, amerre járunk. Hordtuk a követ. Egyszer, ahogy megállunk, odarohannak hozzánk a helyiek, felnőttek és gyerekek, csókolgatják a keresztet, és ujjonganak, hogy itt a Krisztus. Pedig istentelen világ volt, 1917 óta azt sulykolták az orosz parasztba, hogy nincs Isten. Az Úrral mégsem lehet kibabrálni. Nincs olyan elveszett helyzet.

Fotó: Mirkó István

Útravalóul óvatosság

– Mikortól lehetett ezekről beszélni itthon?

– Ahogy fölszenteltek, rögtön elkezdtem mondani, volt is belőle bajom bőven. Mindvégig megmaradtam piaristának, 1952-ben szenteltek fel titokban, hogy biztosítsák az utánpótlást, mert 1950-ben szétoszlatták a rendet. Krisztinavárosban szolgáltam, a kórházi lelki gondozást is akkor kezdtem, de már az első években feljelentettek – több százszor! –, végül büntetésből vidékre helyeztek. Kihallgatásokra kellett járnom, kitiltottak a hitoktatásból is, hogy letörjenek, a kórházakból meg kidobtak, és még egy kis börtön is volt, de annyira nagy volt bennem a lendület, hogy nem tudtak leállítani. Elmentem Endrey Mihály atyához, aki a börtönben szenvedő Mindszenty bíborost helyettesítette az 50-es években, hogy püspök atya, van már öt-hatszáz följelentés ellenem, örökké szekálnak, most mit csináljak? „Atya, csak a lőtt területről kell visszavonulni, de csak amíg lövik!” – jött a felelet. Hohó, ez aztán igen, micsoda stramm válasz, gondoltam, mert az egyházban is sok megalkuvást láttam. A félelem borzasztó tud lenni.

– Kerényi atya nem félt?

– Bennem volt, hogy megjártam a Gulagot, hát akkor mit féljek?! A tapasztalataim inkább megerősítettek a hitemben, hogy menni kell előre, az Úristen majd elvégzi a maga csodáit.

– A túlélésben mi segített?

– Amikor behívtak minket katonának, mi már tudtuk a testvéremmel: bajnoki mérkőzés lesz, nem barátságos. „Csapd föl akárhol a Kempist!” – mondta indulás előtt a bátyám, mire én: „Te meg mutass rá vakon!” Rámutatott egy helyre. „Apukám, olvasd!” – kértük édesapát, aki felolvasta: „Légy óvatos!” Ez lett az útravalónk. Frontosok voltunk már, egyik nap fogtak a fiúk egy kis termetű lovat – elcsavargott orosz ló lehetett –, Bandinak neveztük el. Úgy adódott, hogy én lettem a hajtója, takarítottam, pucoltam is a Bandit, de amikor kellemetlen volt neki, felemelte a hátsó lábát, nem rúgott, csak jelzett, hogy vigyázz. Az öreg katonák is mondták, hogy vigyázz, a ló mögé akkor sem szabad állni, ha döglött. Ezt aztán az ellenségeinkre is alkalmaztuk. Óvatosak voltunk. Bevetéskor igyekeztünk középen maradni a tömegben, én később sem rohantam vakmerően a veszedelembe. Végeztem a munkámat, és a szemem előtt tartottam Szent Pál intelmét, hogy amíg másoknak az igét hirdetem, magam érdemtelenné ne váljak.

– A testvére is megmenekült?

– Együtt voltunk a fronton, együtt kerültünk fogságba is a bátyámmal, gyakran vigasztaltuk egymást. Engem egy év után hazaszállítottak, mert akkorra már hetven gennyes seb volt rajtam – a vitaminhiány, a skorbut, a vérhas borzasztóan legyengített. Így is nagy volt az öröm, amikor hazaértem, de egy idős rokon, nagypapám sógornője rákérdezett a bátyámra: „Pista hol van?” Mondtam, hogy él. „Meghalt már az – legyintett lemondóan az asszony –, csak nem meri megmondani!” Mondom neki: „Ne tessék ezt csinálni, én jöttem onnan, nem maga!” Mindig vannak ilyen visszahúzó erők, pedig végül a bátyám is hazakerült.

– A fizikai sebekből visszamaradt valami?

– Nehezen gyógyultak. Visszamentem a piaristákhoz tanulni – megadták volna nekem a hadi érettségit egészen kicsi tudásra, de nem akartam –, mert akkor már elhatároztam, hogy pap leszek. Jól is ment a tanulás, az egy év Gulag, úgy látszik, pihenés volt az agynak, utána sokkal világosabban láttam a matematikát. Következő évben érettségiztem, emlékszem, milyen melegem volt a fekete nadrágban, izgultam is, a térdemen meg a seb átütötte, kimarta a nadrágom szövetét. Anyukám megstoppolta, és azután mindig olyan nagy kegyelettel vettem föl azt a nadrágot.

Látni Jézust

– Családalapításra akkor már nem gondolt?

– Az én életemben is volt diákszerelem, de minden a krisztusi eszme felé vitt. Nagyon korán elhívott az Úr: kilencéves lehettem, amikor egy vasárnap az almásfüzitői kápolnában vártuk az atyát négyen ministránsok, s akkor nekem egy látomásban nem a pap jött be, hanem Jézus. Megrendültem – most is borzongok, miközben fölelevenítem –, hogy látom Jézust, aki fogja a nagy misekönyvet, egyenesen hozzám jön, rám néz, és azt mondja: „Te fogsz nekem ministrálni!” Később az a rengeteg szenvedés végleg megérlelt a papi hivatásra, és a következő isteni üzenet: „Lennél szíves, segítenél a megváltásban? Számítok rád!”

– Atya ezt így kapta?

– Belső megvilágosodásként, ami magasabb rendű információ. Azt mondják, ismereteinket, emlékeinket az agyban tároljuk, de ez nem kizárólagos, hiszen Istennek nincs agya, az angyaloknak sincs agyuk, mégis hallatlan intelligencia jön tőlük. A kollektív tudat segít nekünk világméretekben gondolkodni. Isten a saját képére teremtette az embert, és ezt látni még a haldoklókon is. Mert mi kell a haldoklónak? Krumpli, liszt, bableves – a létezés legalsó szintje? Vagy talán kincs, hír, gyönyör? Egyik sem érdekli már. Mondom neki, hogy Jézus üdvözli, erre megérintődik: folyik a könnye, átsuhan az arcán egy mosoly. Jelt ad, hogy van neki mentsvára. Elég az. Én legalábbis nem láttam még Isten nélkül embert meghalni.

Névjegy

Kerényi Lajos piarista szerzetes, pap 1927. június 1-jén született. A háborús tapasztalat és a szovjet kényszermunkatábor után 1946-ban belépett a piarista rendbe. A nagymarosi, egerszalóki, andocsi ifjúsági találkozók életre hívója. 1990-től a Szent Margit Gimnázium tanára. Számos könyv szerzője, a haldoklók fáradhatatlan látogatója.