Visszalopott feszület

Genetikai adottság is, hogy Kerényi Lajos piarista szerzetes 93 évesen még aktív, bár ő úgy mondja, olyan nevelést kapott az Istentől, hogy ne „lekvárkodja” el az életet. Püspöke jó tanáccsal szolgált neki az ötvenes években:­ „Atya, csak a lőtt területről kell visszavonulni, de csak amíg lövik!”

20210213 MN Budapest Kerényi Lajos piarista atya Magyar Nemzet fotó:Mirkó István Fotó: Mirkó István Forrás: Mirkó István

– Túl van az oltáson?

– Mindkét oltást megkaptam, mehetek már a kórházakba betegeket látogatni. Piaristaként a betegekkel való törődés és a tanítás a küldetésem, 93 évesen is vannak terveim.

– Élethelyzetünket a háborús viszonyokhoz szokás hasonlítani. Lajos atyának aztán igazán van összehasonlítási alapja, nem félti az életét?

– A lövészárokban borzasztó volt, minden pillanatban jöhetett volna a halál. Nekünk pálinkát adtak kulacsban a komolyabb harcok előtt, hogy igyunk, mert ami azután következik, azt józan ésszel nem lehet kibírni. A németek kábítószert adtak a fiaiknak a második világháborúban. Fiatalon vakmerőbb az ember, eszébe sem jut, hogy „ágyban, párnák közt” haljon meg, de az igazság az, hogy az élethez is kell bátorság és áldozat. Valamiért mindig fölajánljuk az életünket. Áldozatot vállal a szülő, aki felneveli a gyerekét. Áldozat a segítő, szociális munka. A tanítás mellett kilenc kórházat és tizennégy intenzív­ osztályt látok el, persze most csak okosan – minden óvintézkedést megteszek, és nem megyek bele a sűrűjébe –, covidosokhoz nem járok.

A kilencvenhármas

– A látogatási tilalom ellenére is beengedik?

– Hatvanöt éve járom a kórházakat, ismernek.

– Az online térben szintén jelen van, legutóbb az Egyházi személyek a Gulag fogságában című konferencián tartott előadást. A szovjet fogságot megjárt papok között lassan már az utolsó mohikán.

– Placid atya százegy évesen ment el – csodálatos, milyen magas kort meg lehet érni annyi szenvedés után! Ezt teszi az edzettség. Genetikai adottság is, hogy nem fáradok el egykönnyen, meg aztán olyan nevelést kaptam az Úristentől, hogy ne lekvárkodjam el az életet. Kis pihenés, sportolás után összpontosítani tudok újra. Különleges életem volt, belenőttem a háborúba, a gimnáziumot megszakítva kerültem a frontra mint kiképzett géppuskás, majd jött a hadifogság és a kényszermunka. Igen nagy szenvedésekkel készített elő az Úr a papi hivatásra.

– Másokat inkább megtört a szenvedés. Mit tudott magáról akkoriban, egyáltalán hogyan tekintettek a 17-18 éves Kerényi Lajosra a szülei és nevelői, milyen visszajelzéseket kapott a környezetétől, hogy a legnagyobb nehézségek között sem törődött bele a sorsába?

– Nekem szerencsém volt, mert az almásfüzitői szülői házban a természetes értékek mellett természetfölöttieket is kaptam. Tízéves koromtól a piaristákhoz jártam Tatára, ahol újabb távlatok nyíltak előttem. Amikor besoroztak katonának, nekem már kész értékrendem volt.

A kereszténység világnézet, amely választ ad a lét nagy kérdéseire: honnan jöttem, hova megyek, milyen intelligencia alkotta a világot, kicsoda a teremtő? Miért a sok bűn és szenvedés? Folytatódik-e az élet a halál után? Beteljesülhet-e

a boldogság iránti vágyódásunk?

– Kész válaszai voltak ezekre a kérdésekre?

– Minden bizonnyal hatással van az életünkre, hogy fiatalon ott vagyunk-e az értékosztó fórumokon, vagy értékfosztó körökben forgolódunk inkább. Előbbi távlatot ad, míg az utóbbi egyre szűkösebb és torzabb formában mutatja be a létet. Mint amikor szovjet hadifogságba estünk a bátyámmal, és a Dnyeperen át a Donyec-medencéig szállítottak bennünket marhavagonban.

A lágerben odalépett hozzám egy nacsalnyik, rám mutatott, és azt mondta tört magyarsággal: „Te nem Kerényi Lajos, hanem kilencvenhármas szám vagy.” Mintha csak azt mondta volna ezzel: birka vagy, és most már oda mész, ahova mi akarjuk. Ösztönös dacot váltott ki belőlem, mert lehetetlennek tartottam, hogy számmá degradáljanak, és elvegyék a személyiségemet.

– Mit lehetett ellene tenni?

– A kereszt jelenléte segített. Húsz év körüli fiúk négyen-öten elhatároztuk, hogy a kereszt jelével legyőzzük a vörös csillagot. Legnagyobb értékem a fogságban egy imakönyv volt, Kempis Tamás elmélkedése és egy mellkereszt. Ki kellett raknom mind – mi ezt úgy hívtuk: piac –, amikor katonák jöttek, kedvükre válogattak, és vitték, ami megtetszett nekik. A ruhámat is elvették, remek bakancsom volt, ahelyett fatalpú vászonvackot adtak rám, el is használódott rendesen a bányában, végül mégis abban jöttem haza. Piac volt tehát aznap: kint volt az imakönyvem, a mellkereszt és az ezüstlánc, a katonák meg nézelődtek, maguk elé söpörték egy kupacba a kicsi pénzt, medált. Válogattak, és mentek tovább. Ahogy elléptek tőlem, én szépen visszaloptam a mellkeresztemet. Még néhányan ugyanezt tették, de nem tűnt fel, maradt elég apróság a kupacban. Az ezüstláncot elvitték – nem bántuk.

A kis feszületet madzaggal kötöttük a nyakunkba, velünk volt az a bányában, a felszíni munkák során, mert azt akartuk, lássák a Krisztust, amerre járunk. Hordtuk a követ. Egyszer, ahogy megállunk, odarohannak hozzánk a helyiek, felnőttek és gyerekek, csókolgatják a keresztet, és ujjonganak, hogy itt a Krisztus. Pedig istentelen világ volt, 1917 óta azt sulykolták az orosz parasztba, hogy nincs Isten. Az Úrral mégsem lehet kibabrálni. Nincs olyan elveszett helyzet.

Fotó: Mirkó István

Útravalóul óvatosság

– Mikortól lehetett ezekről beszélni itthon?

– Ahogy fölszenteltek, rögtön elkezdtem mondani, volt is belőle bajom bőven. Mindvégig megmaradtam piaristának, 1952-ben szenteltek fel titokban, hogy biztosítsák az utánpótlást, mert 1950-ben szétoszlatták a rendet. Krisztinavárosban szolgáltam, a kórházi lelki gondozást is akkor kezdtem, de már az első években feljelentettek – több százszor! –, végül büntetésből vidékre helyeztek. Kihallgatásokra kellett járnom, kitiltottak a hitoktatásból is, hogy letörjenek, a kórházakból meg kidobtak, és még egy kis börtön is volt, de annyira nagy volt bennem a lendület, hogy nem tudtak leállítani. Elmentem Endrey Mihály atyához, aki a börtönben szenvedő Mindszenty bíborost helyettesítette az 50-es években, hogy püspök atya, van már öt-hatszáz följelentés ellenem, örökké szekálnak, most mit csináljak? „Atya, csak a lőtt területről kell visszavonulni, de csak amíg lövik!” – jött a felelet. Hohó, ez aztán igen, micsoda stramm válasz, gondoltam, mert az egyházban is sok megalkuvást láttam. A félelem borzasztó tud lenni.

– Kerényi atya nem félt?

– Bennem volt, hogy megjártam a Gulagot, hát akkor mit féljek?! A tapasztalataim inkább megerősítettek a hitemben, hogy menni kell előre, az Úristen majd elvégzi a maga csodáit.

– A túlélésben mi segített?

– Amikor behívtak minket katonának, mi már tudtuk a testvéremmel: bajnoki mérkőzés lesz, nem barátságos. „Csapd föl akárhol a Kempist!” – mondta indulás előtt a bátyám, mire én: „Te meg mutass rá vakon!” Rámutatott egy helyre. „Apukám, olvasd!” – kértük édesapát, aki felolvasta: „Légy óvatos!” Ez lett az útravalónk. Frontosok voltunk már, egyik nap fogtak a fiúk egy kis termetű lovat – elcsavargott orosz ló lehetett –, Bandinak neveztük el. Úgy adódott, hogy én lettem a hajtója, takarítottam, pucoltam is a Bandit, de amikor kellemetlen volt neki, felemelte a hátsó lábát, nem rúgott, csak jelzett, hogy vigyázz. Az öreg katonák is mondták, hogy vigyázz, a ló mögé akkor sem szabad állni, ha döglött. Ezt aztán az ellenségeinkre is alkalmaztuk. Óvatosak voltunk. Bevetéskor igyekeztünk középen maradni a tömegben, én később sem rohantam vakmerően a veszedelembe. Végeztem a munkámat, és a szemem előtt tartottam Szent Pál intelmét, hogy amíg másoknak az igét hirdetem, magam érdemtelenné ne váljak.

– A testvére is megmenekült?

– Együtt voltunk a fronton, együtt kerültünk fogságba is a bátyámmal, gyakran vigasztaltuk egymást. Engem egy év után hazaszállítottak, mert akkorra már hetven gennyes seb volt rajtam – a vitaminhiány, a skorbut, a vérhas borzasztóan legyengített. Így is nagy volt az öröm, amikor hazaértem, de egy idős rokon, nagypapám sógornője rákérdezett a bátyámra: „Pista hol van?” Mondtam, hogy él. „Meghalt már az – legyintett lemondóan az asszony –, csak nem meri megmondani!” Mondom neki: „Ne tessék ezt csinálni, én jöttem onnan, nem maga!” Mindig vannak ilyen visszahúzó erők, pedig végül a bátyám is hazakerült.

– A fizikai sebekből visszamaradt valami?

– Nehezen gyógyultak. Visszamentem a piaristákhoz tanulni – megadták volna nekem a hadi érettségit egészen kicsi tudásra, de nem akartam –, mert akkor már elhatároztam, hogy pap leszek. Jól is ment a tanulás, az egy év Gulag, úgy látszik, pihenés volt az agynak, utána sokkal világosabban láttam a matematikát. Következő évben érettségiztem, emlékszem, milyen melegem volt a fekete nadrágban, izgultam is, a térdemen meg a seb átütötte, kimarta a nadrágom szövetét. Anyukám megstoppolta, és azután mindig olyan nagy kegyelettel vettem föl azt a nadrágot.

Látni Jézust

– Családalapításra akkor már nem gondolt?

– Az én életemben is volt diákszerelem, de minden a krisztusi eszme felé vitt. Nagyon korán elhívott az Úr: kilencéves lehettem, amikor egy vasárnap az almásfüzitői kápolnában vártuk az atyát négyen ministránsok, s akkor nekem egy látomásban nem a pap jött be, hanem Jézus. Megrendültem – most is borzongok, miközben fölelevenítem –, hogy látom Jézust, aki fogja a nagy misekönyvet, egyenesen hozzám jön, rám néz, és azt mondja: „Te fogsz nekem ministrálni!” Később az a rengeteg szenvedés végleg megérlelt a papi hivatásra, és a következő isteni üzenet: „Lennél szíves, segítenél a megváltásban? Számítok rád!”

– Atya ezt így kapta?

– Belső megvilágosodásként, ami magasabb rendű információ. Azt mondják, ismereteinket, emlékeinket az agyban tároljuk, de ez nem kizárólagos, hiszen Istennek nincs agya, az angyaloknak sincs agyuk, mégis hallatlan intelligencia jön tőlük. A kollektív tudat segít nekünk világméretekben gondolkodni. Isten a saját képére teremtette az embert, és ezt látni még a haldoklókon is. Mert mi kell a haldoklónak? Krumpli, liszt, bableves – a létezés legalsó szintje? Vagy talán kincs, hír, gyönyör? Egyik sem érdekli már. Mondom neki, hogy Jézus üdvözli, erre megérintődik: folyik a könnye, átsuhan az arcán egy mosoly. Jelt ad, hogy van neki mentsvára. Elég az. Én legalábbis nem láttam még Isten nélkül embert meghalni.

Névjegy

Kerényi Lajos piarista szerzetes, pap 1927. június 1-jén született. A háborús tapasztalat és a szovjet kényszermunkatábor után 1946-ban belépett a piarista rendbe. A nagymarosi, egerszalóki, andocsi ifjúsági találkozók életre hívója. 1990-től a Szent Margit Gimnázium tanára. Számos könyv szerzője, a haldoklók fáradhatatlan látogatója.