Lessátor

Huszonöt kötetes költő-író, esszéista, fotós, természetfilm-rendező. Filozófusvégzettségű, de volt természetvédelmi őr és nyúltenyésztő is. Idén ­elkészült második dokumentumfilmje három nemzetközi filmfesztiválon is diadalmaskodott.

20210309 Budapest Végh Attila Író, költő, esszéista, fotós, természetfilm-rendező. Fotó: Bach Máté (BPM) Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

Öt éve esett meg Végh Attilával, hogy a bank hitelkártyát sózott rá, rajta irdatlan pénzzel, amely hipp-hopp elkölthető. Ekkor döntött hirtelen felindulásból úgy, hogy újrakezdi a természetfotózást: megvett egy nagy fényerejű teleobjektívet, amely után gyerekkora óta sóvárgott. Nem törődött a negyvennégy százalékos kamattal. Utólag már nevet önmagán, mekkora balek volt – a gatyája is ráment, mire megszabadult az „uzsorától” –, de akkor is megérte! Innen indult számára a filmes karrier. A rejtőzködő természet című, egyórás első filmje elhozta számára a wiesbadeni Natourale Filmfesztivál legjobb amatőr filmnek járó díját (best passion project), amin maga is meglepődött, hiszen ez amolyan gyakorlófilm volt számára, ezen tanulta meg, mi a filmezés.

A nemrég elhunyt Szersén Gyula narrációjával készült alkotást a Duna Televízió szerkesztői sokszor adásba adták. Az idén elkészült, A bennünk élő Börzsöny című második nagyfilmje – amelyet két éven át forgatott – februárban az indiai Port Blair filmfesztiválon és a londoni Best Documentary fesztiválon a legjobb természetfilmnek járó díjat kapta, a Golden Sparrow fesztivál a zsűri különdíjával jutalmazta, az Italia Green fesztiválon dicséretben részesült, a Nature With­out Border nevű amerikai fesztiválon pedig beválogatták a versenyprogramba.

Nagymaroson, hangulatos kis téren álló, legalább százéves sváb polgárházban él Végh Attila feleségével – aki asztrológus –, kamasz lányával, akinek épp kék a haja, idős anyukájával, aki jó egészségnek örvend, továbbá egy Piróka nevű macskával.

Végh Attila Író, költő, esszéista, fotós, természetfilm-rendező
Fotó: Magyar Nemzet/Bach Máté

Terepjáróba szállunk be, amelynek színe ismeretlen, annyira sáros. Attila ezzel jár fel a Börzsönybe forgatni, pontosabban naphosszat a lessátorban gubbasztva figyelni. Az anyósülés előtt bontott és visszalapított macskaeledel-konzervek zörögnek. Csali a vadmacskának, magyarázza, rúgjam csak odébb.

– Fiatal kandúrt próbálok etetni, kell a következő filmembe. Nemrég futottam össze vele, de akkor nem volt nálam kamera – magyarázza Végh Attila. – A vadmacska kiszámíthatatlan. Mindennap más útvonalon megy, ahogy a vadászok mondják: nem tartja a váltóját, viszont vannak kedvenc ösvényei. Az előző vadmacska a hetedik napon jött meg, eszegette a macskakaját, én meg fényképeztem. Az sajnos csak hibrid volt. Falvak közelében ezek gyakoriak, a vadbiológusok jóslata szerint hamarosan eltűnhetnek a tiszta vérű vadmacskák hazánkból, ha nem alakítunk ki rezervátumokat. Szinte már csak a Bükk, a Zemplén, a Magas-Börzsöny és Belső-Somogy érintetlen ilyen szempontból.

– Állítólag hiúz is él a Börzsönyben.

– Él bizony; különböző vadkamerák körülbelül havonta megörökítik őkelmét. Gyerekkoromban még kihaltnak számított, de a Felvidék felől visszatelepült. Az Északi-középhegységben öt-tíz példány kóborol. Néhány hónapja egy farkas is itt kószál a Börzsönyben. Izgulunk, nehogy valaki lelője őket.

– Nem védettek?

– Hiába azok! Van, ahol még illegális farkashajtást is rendeztek.

A mi autónk a Börzsöny mélyén, védett részen kanyarog, ahol turisták nemigen járnak. Elfogy az aszfalt, a derék öreg terepjáró nyögve birkózik a tengelyig érő sárral. Vadkameráért megyünk. Régóta kint van, remélhetőleg tudósít majd a vadmacskáról. Tulajdonosa bízik abban, hogy a helyén lesz. Megtörtént már, hogy a hiúzokat megfigyelő természettudós barátja négy kameráját is ellopták. Az erdei út egy ponton véget ér, innen gyalog folytatjuk. Kopár az erdő, néma és mozdulatlan.

Végh Attilával negyedszázada ismerjük egymást, több lapnál is dolgoztunk együtt. Persze ő már akkor is a szellemtudományok éteri dimenziójában röpdösött, alkotta esszéit, idézte Heideggert és Kierkegaard-t. Csodabogárnak tartottuk, tiszteltük öntörvényűségét. Már gimnazistaként kijárt vadakat fotózni a nagykovácsi–telki erdőbe, amely akkor még pártállami vadászterület volt mesterségesen felduzzasztott vadállománnyal.

– Az olyan amatőröknek, mint én, ideális volt az irreális vadsűrűség – meséli –, mert ha véletlenül elugrasztottam egy rudlit (szarvascsapatot), egyből jött másik. Volt sötétkamrám, ahol Forte filmeket hívogattam elő, szenvedélyesen nagyítottam rossz fotóimat. Érettségi után egy évig a budai hegyekben, egyetem után két évig a Pilisben voltam természetvédelmi őr. Közben érdekelni kezdett a szellem birodalma, a versek, a filozófia, az írás, úgyhogy elkanyarodtam a művészfotózás felé. Sok-sok év múlva filmezés formájában tért vissza ez az őrület.

– És a verselés?

– Ma is írtam egyet, el is küldtem a barátaimnak, kíváncsi vagyok a véleményükre. Minden közlés azzal nyer értelmet, hogy találkozik a közönséggel, a befogadóban pedig megmozdít valami érzést, gondolatot, bármit. Az erdőben a fák a hajszálgyökereikkel összekapcsolódva kommunikálnak. Ezt nem én mondom, hanem Peter Wohlleben A fák titkos élete című könyvében. Mi, emberek is alkotóelemei vagyunk a nagy organikus egésznek, még ha mást képzelünk is magunkról.

Közben odaérünk a vadkamerához. Nem lopták el. Egy magyar természetfilmes nincs úgy eleresztve, mint Attenborough, aki előtt Végh is leborul. Technikában, tudásban nem lehet versenyezni a brit etalonnal, viszont szellemi téren szerinte labdába lehet rúgni.

– A számomra elérhető legjobb kamerával dolgozom. A technika fontos, de nem minden. Az a lényeg, hogy miképpen meséled el a történetet. Engem nem a természettudományos megközelítés érdekel, hanem az erdő misztériuma. Az, hogy ülök a lessátorban, és pár méterre tőlem bőg a szarvasbika. Volt, hogy az előttem lévő bokrot döngette az agancsával, én meg azon izgultam, csak nehogy átdöfjön véletlenül. Ambivalens élmény, egyszerre félelem és gyönyörködés. A filozófiában körülbelül ezt nevezik fenségesnek.

– Gyakoriak a halálközeli élmények ezen a pályán?

– Egyszer vándorsólymokat filmeztem, a lessátram egy szirt peremén volt. Hirtelen megcsúszott a sátor, és ha nincs ott egy bokor, lezuhanok a szakadékba. Vaddisznó eddig háromszor kergetett meg; cserkeltem, és megfordult a szél, egyszer még a malac is visított, ami kulcsinger, a kocának ilyenkor elborul az agya. Szerencsére, ha látja, hogy menekülsz, abbahagyja az üldözést, arra kell csak ügyelni, hogy idő előtt ne érjen utol. A medve nem ilyen jó fej. A Székelyföldön a hajnali sötétben húsz méterről rám ordított egy. Na, az volt a halálfélelem. Rohanni kezdtem visszafelé az ösvényen, mire előjött még egy medve a sötétből, és leült az út közepén. Én meg ott álltam két medve közt, és rettegtem. Aztán valahogy megúsztam a dolgot. Érdekes, hogy épp a kaland előtt pár héttel írtam egy esszét arról, hogy ha olyan erdőben járunk, ahol nincs medve, az nem az igazi, mert nem érezzük, hogy egy nagy úr vendége volnánk. Túlságosan hozzászoktunk már, hogy mindenütt mi vagyunk a górék, ránk fér egy kis alázat.

E thriller közben egy pár éves irtáshoz érünk, ahol a növendékfák sűrű bozótot alkotnak, felette a távolban a Pilis hegyei kéklenek, az égen ölyv vadászik körözve. Attila rámutat a helyre, ahová a lessátrát hajnaltájt felállítja várni a vadmacskát. Nem tűnik túl hatékonynak ez a munkamódszer, de mint mondja, ha nem jön is mindig az, akire várunk, általában jön más. Ahogy Széchenyi Zsigmond írta: a vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás. Amúgy hiába is tervezi meg a rendező előre a film sztoriját, hiába írja össze a bemutatni kívánt fajokat, végül úgyis az valósul meg mindebből, amit a természet megmutat magából.

– Legalább két év kell egy filmhez. A természet ráér, lassúsága méltóságteljes. Ezt a méltóságot akarom megéreztetni nézőimmel. Hiába győztük le a természetet, nélküle semmik vagyunk.