Vállveregetés nélkül

Nem az számít, ki tudta megvédeni a saját lakosságát. Csakis a lojalitás és a sorba rendeződés számít.

Megszokott dolog, hogy a sajtó által leegyszerűsített kép, amelyet az olvasó megkap, téves. Nem úgy történnek az események, ahogy bemutatják, máshol vannak a hangsúlyok, mások a fontos szereplők, más érdekli az embereket valójában, mint amit a cikkek sugallnak. Ez főleg akkor látványos, amikor külföldi lapokat olvasunk, leginkább azokat, amelyek Magyarországról szólnak, vagy esetünkben éppenséggel kiáltóan kihagyják szeretett hazánkat a felsorolásból. Ha hinni lehet a nyugat-európai sajtónak, nagyjából most vannak túl azon az időszakon, hogy Astra vagy Pfizer, neked mid van, s mikor kapod a másodikat. Ez a vakcinairigységes időszak nálunk jó rég lecsengett, a magyarok józan ésszel élő többsége úgy döntött, beoltatja magát. Láttuk is az adatokat, a hazai oltási rendszer kiválóan vizsgázott, az oltásokat gyorsan beadták azoknak, akik ezt igényelték.

A magyar adatok kiugróan jók voltak, Máltát, a félmilliónál alig több lakosú szigetországot leszámítva az Európai Unióban nem volt párja annak a gyorsaságnak, amelyet a magyar rendszer produkált. De egyetlen olyan cikk se született a nyugati sajtóban, amely rávilágított volna erre a példaértékű teljesítményre. Nem lett Magyarország éltanuló, nem lett elitdiák. Ha rólunk szólt egy cikk, az mindig elnyomott népről, aggódó kisebbségekről, szenvedő művészekről, harcias ellenzéki politikusokról szólt.

Ez volt az az időszak, amikor a németek 2022 márciusára kaptak oltási időpontot, és a sajtó arra szólította fel a népet, hogy tűrjenek, s maradjanak otthon, hamar úrrá lesznek a pandémia okozta káoszon.

Az aprócska részeredményt mindenki láthatta, a német–magyar Eb-meccsen a szurkolók maszkban drukkoltak, az a 14 ezer, akit beengedtek a Puskásnál is nagyobb Allianz Arenába.

Mindenesetre a magyar oltási rendszert nem dicsérte senki, nem szokás jókat írni rólunk. Kapott viszont vállveregetést Izrael, hogy milyen hamar beoltotta a lakosságát, igaz, később ott is ugyanúgy megkopott az oltakozási kedv, mint bárhol máshol, volt is belőle baj. Kapott dicsérő cikkeket Tajvan, hogy milyen szuperül védekezett, és sokáig egyetlen beteget se jelentettek, pedig nem voltak oltások, majd hirtelen megugrott az esetszám, ahogy a világon mindenhol. A nyugati sajtó kedvence volt még Szlovákia, amely az első hullámban példásan viselkedett, és alacsonyan tartotta a fertőzések számát, pedig akkor az egész közép-európai régióra jellemző volt ez, mégsem születtek olyan cikkek, hogy „Mi a titkuk a visegrádi országoknak?”.

A legutolsó bezzeggyerek Belgium, amely most, a harmadik hullám lecsengésekor hirtelen rengeteg embert be tudott oltani. Jelenleg Belgium nagyjából 42 százalékra tornászta fel a beoltott állampolgárok arányát, ezzel saját magához képest valóban jól teljesít, de a szinte ugyanakkora Magyarország (9,8 millió kontra 11 millió Belgium javára) produkciója nem hozott elismerést. Ezzel együtt az is kiderült, hogy azért az ördög itt is a részletekben rejlik, a belgiumi lakosság tíz százaléka vagy nem kap semmiféle meghívást vakcinára, vagy kap, de azt nem érti a nyelv miatt. Emellett a nagy megugrás főleg Flandriának köszönhető, a flamandok fogadták el az oltást, a hagyományosan szkeptikus, rá­adásul a Fran­ciaországból érkező hírekre különösen fogékony vallonok nem járultak nagy számban orvosaikhoz.

Az oltási statisztikák rengeteget elárulnak egy-egy ország viselkedéséről, a lakosság általános szkepticizmusáról vagy fegyelmezettségéről. Hollandiában, Franciaországban vagy Németországban rendszeresek voltak a tüntetések a korlátozó intézkedések ellen, Közép-Európában mindez egy maroknyi ember érdektelenségbe fulladó játéka maradt. A franciáknál az oltási hajlandóság mindig alacsony volt, az is maradt, hamar eljött a pillanat, amikor az emberek már nem akarták felvenni a vakcinát, hiszen lám, a járványgörbe ellaposodott, a veszély elhárult. Hollandia pedig azzal szembesült, hogy épphogy feloldotta a korlátozott jogkörű, ügyvezető kormány a legtöbb járványellenes intézkedést, máris itt az újabb variáns, amely magával hozza az esetleges újbóli korlátozások elrendelését. Mark Rutte kormányfő bocsánatot kért, amiért túl hamar döntött a feloldásokról. A hollandok pedig nem tudják, csak egy hét volt maszk nélkül, hogy mikorra várható a döntés. De legalábbis kellemetlen ez a bizonytalanság, főleg egy ilyen telet és tavaszt követően.

Egyetlen ország se azért dönt a védekezési módszerekről, hogy később ezért megveregessék a vállát, de a világsajtó által közvetített kép egyértelműen befolyásolja az államokról alkotott képet. Ezért is szomorú látni, hogy a tények semmit se jelentenek a védekezés kapcsán, a magyar eljárások során szerzett tapasztalatokat nem fogja átvenni az unió, nem fogja elismerni egy-egy ország, esetleg maga az Európai Bizottság, hogy a magyar út helyes volt.

Mert valójában nem arról szól ez a történet, hogy ki egészséges és ki beteg. Nem az számít, ki tudta megvédeni a saját lakosságát. Csakis a lojalitás és a sorba rendeződés számít, az a helyesen vezetett ország, amely kivárta a sorát, buzgón bólogatott a bizottsági döntések hallatán, és behúzta a megfelelő rubrikákba a halottak számát.

A lojális és csendes országok megkapják esetleg a dicséretet, a simulékony diplomaták hazaviszik a nagy és elegáns brüsszeli vezetők mosolyát. A rebellis, mást akaró és önmagáért tevő, küzdő Magyarország csakis rossz lehet, hiszen olyan vakcinát vásárolt, amelyre nem tette rá a pecsétet a bizottság. A végeredmény pedig az, hogy a Puskás Arénában táblás ház előtt rendeztek három Európa-bajnoki mérkőzést, maszk nélkül ünnepeltek a magyarok és kis részben a franciák, csehek, hollandok és portugálok, s nem lett belőle káosz, nem lett verekedés, nem lett berobbanó fertőzés. Csak három meccsre való felfüggesztés, persze, de ez már nem ugyanaz a sztori. Csak ahhoz nagyon-nagyon közeli, ha az okokat nézzük.