„Vertem, mert élvezetet okozott”

November 4-ét követően nem kizárólag az 1956-os forradalom vérbe fojtásának kezdetére emlékezünk. A sztálinista bűnlajstrom első helyén a büntetőjog politikai célú felhasználása, az állami terrorgépezet beindítása áll. A jogi eljárások és a büntetés-végrehajtás fejlődéstörténetéről Kabódi Csaba­ nyugalmazott egyetemi docens és Pavlics Tamás börtönmúzeumi főelőadó mutatott dermesztő képet.

Kabódi Csaba  úgy véli, hogy érdemes volna újragondolni a középkor „sötét” jelzőjét, hiszen a XVII–XVIII. század büntetési gyakorlata mennyiségben és kegyetlenségben alighanem túlszárnyalta a „klasszikus” középkorit.

A büntetőjog és büntetés-végrehajtás teljes szemléleti megújításának gondolata az olasz jogtudós, Cesare Beccaria A bűnökről és büntetésekről című, 1764-ben megjelent művétől eredeztethető. Olyan jogelveket fogalmazott meg, amelyeket ma minden alkotmányos állam büntetőjoga elfogad. Amellett, hogy a halálbüntetést és a kínvallatást elvetette, követelte, hogy foglalják törvénybe, pontosan mi számít bűncselekménynek, és mi nem. Hangsúlyozta, hogy a büntetésnek a bűncselekmény súlyával arányosnak kell lennie. Beccaria gondolatmagvai kontinensszerte táptalaj­ra hullottak, például „kalapos királyunk”, II. József­ is eltöröltette a halálbüntetést. A gyors testi megtorlás helyett az elzárás mint fő büntetésnem először 1810-ben, a napóleoni Code Pénalban jelent meg.

Sportfoglalkozás a sopronkőhidai fegyház és börtön udvarán 1985-ben (Fotó: Fortepan)

Az a XVIII. század végén megjelenő gondolat, miszerint a börtön célja a büntetésen felül a jobbítás, az amerikai kvéker telepeseknek köszönhető, így kimondható: az USA első globalista terméke a börtön. Az újvilágba kivándorolt brit protestáns közösség hitvallása szerint az elromlott embert a börtönben hitük szerint meg lehet javítani, a magányba zárt lélek feltámadó lelkiismeretét és a lelkész intő szavait követve újjászülethet. A kvékereknek ez bejött, a visszaeső bűnözők száma állítólag mindössze négy százalék volt, ami persze túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A XIX. század elején mindenesetre az európai jogászok Pennsylvaniába zarándokoltak az új börtönmetódust tanulmányozni, köztük magyarok is, mint Szemere Bertalan és Bölöni Farkas. A reformnemzedékből Deák Ferenc vitte a büntetőtörvények megreformálásának zászlaját az 1843/44. évi diétán, de paradox módon módon csak a levert szabadságharc utáni Bach-korszak hozta el a gyökeres változást: 1852-ben vezették be az osztrák büntető törvénykönyvet, amelyben már a szabadságvesztés volt a fő büntetés.

Csakhogy nem álltak rendelkezésre tömeges bebörtönzésre alkalmas épületek, leszámítva a gyűlölt Neugebäudét (Újépületet) Pesten. Sebtében börtönné alakították a hadrendből kivont munkácsi, illavai és lipótvári várat és a máig börtönként működő márianosztrai női kolostort, illetve a váci fiúnevelőt, majd felépítették Szamosújváron Magyarország első valódi börtönét. A kiegyezést követően Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter bábáskodása mellett a páratlan tudású jogász, a már említett Csemegi Károly alkotta meg történelmünk első koherens büntető törvénykönyvét.

A Csemegi-kódex 1949-es hatályon kívül helyezése volt gyakorlatilag és szimbolikusan is az a pont, amely véget vetett a hazai büntetés-végrehajtás szerves fejlődésének. Ekkor évszázadokat visszalépve a középkori igazságszolgáltatás színvonalán találta magát az ország népe. A kommunisták a primitív szovjet modellt szabadították rá Magyarországra. Az 1945-ben bevezetett Népbíróság egy pártoknak alárendelt politikai „számonkérő szék” volt – szögezi le Kabódi Csaba professzor. Csak a népbíró és az ügyész rendelkezett jogi végzettséggel, a pártok által delegált népi ülnökök nem. Börtönférőhely hiányában szovjet mintára létrehozták a kényszermunkatáborokat, a magyar gulágot. Megszűnt a büntetés-végrehajtásról szóló szabályozás is. Ettől kezdve a smasszereket nem korlátozta semmi.

Az ellenállásra képes intelligencia módszeres kiiktatása jegyében megsemmisítésre ítélték a teljes középosztályt. 1951-ig a régi, „megbízhatatlan” jogászi, rendőri és börtönőri kart megfosztották állásától, legtöbbjüket internálták, családostul kitelepítették, sokukat kényszermunkatáborba vagy börtönbe zárták. Az így kieső káderek pótlására gyorstalpalókat szerveztek. A bírókat, ügyészeket az erre létrehozott egyéves jogi akadémián képezték. Az írástudatlanok előtte egy év alatt elvégezhették az általános iskola első osztályát, hogy ezt követően beiratkozhassanak az akadémiára. Egy analfabéta tehát két év múlva akár halálos ítéleteket kedvére osztogató bíróvá emelkedhetett.

Hasonlóan oldották meg a hiányzó börtönőrök pótlását. Ide is csak megbízható proletárok jelentkezhettek, akikből pár hetes gyorstalpalón csináltak börtönőrt. Mivel egy 1955-ös kormányhatározati mellékletig egyáltalán nem léteztek a fogva tartás mikéntjére vonatkozó szabályok, a börtönőrök azt tehettek a rabokkal, ami nekik tetszett. A gyorstalpalók, fejtágítók és stencilezett tájékoztatók fő irányelve így hangzott: ne csak őrizd, gyűlöld is! Példának a professzor a Vácon raboskodó Esterházy Pál herceg esetét hozza fel, akit rendszeresen vertek a börtönőrök. Egy sommásgyerekből lett smasszer később így nyilatkozott: „Azért vertem, mert élvezetet okozott. Gyerekkoromban el se tudtam volna képzelni, hogy én egy herceget verhetek.” Ugyanitt a börtönőrök által túl kövérnek talált idős történészt, Hóman Bálintot addig futtatták a lépcsőn fel-alá, míg bele nem halt.

A Nagy Imre-kormány 1955-ben enyhített a fogva tartás körülményein, de ennek mértéke mindent elmond a rendszerről: „könnyítésként” a rab félévente egyszer fogadhatott látogatót, de fegyelmi vétség esetén ez lehetett egy év is, márpedig fegyelmi vétséget könnyű volt összeszedni. Szabály volt például, hogy ha smasszerrel találkozik a rab a folyosón, a fal felé kell fordulnia, vigyázzállásban, levett sapkával kell várakoznia. Vétség lehetett, ha valaki hangosan beszélt, netán füttyögött vagy énekelt. A munkateljesítmények alapján kapható kedvezményeket az intézményvezetők bármikor megvonhatták, akik jellemzően a legsötétebb gazemberek voltak – fogalmaz a jogtörténész. Pavlics Tamás megemlíti, hogy 1955-ig megengedett volt a fenyítés egyik formája, az állózárka is, egy olyan vasajtós falfülke, amelyben csak állni lehet, ha már nem bírta a rab, akkor fellocsolták, és folytatnia kellett a büntetését.

Az ítélkezés és büntetés-végrehajtás gyakorlata 1956 után sem sokat változott. Biszku Béla belügyminisztersége idején, 1959-ben frissítették az 1955-ös büntetés-végrehajtási szabályzatot, amelynek szemléleti újdonsága volt, hogy ismét célként fogalmazták meg benne a nevelést. Le is írták, milyen szocialista embertípussá kell átformálni az elítéltet. A börtönőrállomány színvonalában és hozzáállásában csak a hatvanas évek közepén mutatkozott némi pozitív változás – mondja a nyugalmazott tanszékvezető. Ami az ötvenes évek börtönszemélyzetét illeti, úgy fogalmaz: felszívódtak. Természetesen senki sem kérte számon rajtuk korábbi tetteiket.

A börtönvilág 1962 utáni változásairól jó képet kaphatunk a sátoraljaújhelyi börtönmúzeumban, amely a börtönné átalakított, 1905-ben épült törvényszéki palota alagsori egykori látogatófogadó helyiségében található. A múzeumot számunkra bemutató Pavlics Tamás muzeológus megmutatja az 1990-ig használt oszlopbitót, az 1945 utáni durva rabruhákat, az őrök által a közelmúltig használt katonai fegyvereket, amelyeket csak másfél évtizede cseréltek gumilövedékesre a fogvatartottak őrzéséhez. Mint mondja, a rendszerváltásig a börtönélet része volt a testi fenyítés enyhébb formája, és bár ezekben az években már cél volt a reintegráció, az izoláció maradt meghatározó. Vagyis az elítéltek a Börtön­újságon kívül semmilyen sajtótermékhez nem férhettek hozzá, amit persze a rabok elképesztő kreativitással igyekeztek kijátszani. Az egyik vitrin tele van máj­krémkonzerv tetejéből és egyéb börtönben szerezhető alkatrészekből álló rádiókkal, golyóstollbetétből eszkábált tetoválóeszközökkel, küszöbvasból és velős csontból készült szúrófegyverekkel is.

A rendszerváltozásig a vallás gyakorlása is tilos volt, így a börtönmúzeum bemutatja azokat a hímzéseket, kenyérbélből készített rózsafüzéreket is, amelyekkel a női elítéltek igyekeztek saját lelki megnyugvásukat szolgálni. A vallás és hit ideológiai alapú tiltása annál is inkább kontraproduktív dolog volt, mivel napjaink tapasztalata szerint a munkáltatás és a piacképes szakmák elsajátítása mellett az egyházak börtönpasztorációs szolgálata jelenti az egyik legfontosabb eszközt a bűnözők jó útra térítésében.

Borítókép: sátoraljaújhelyi börtönmúzeum (Fotó: Fortepan)