X
A szeme ragadott meg. A mélyen ülő, lobogó tekintete. És persze a tusrajzai. Nem utánzott senkit, azonnal a maga útját járta. János őstehetség, ami Kassáknak is azonnal feltűnt. Félszeg volt, lassan melegedtünk össze. Kilenc évvel idősebb vagyok nála, tudtam, hogy később mire számíthatok, de nem érdekelt. Fergeteges szerelembe estünk. Elvittem irodalmi szalonokba, de feszengett. Mondogatta, hogy proli vagyok én ehhez a polgári vircsafthoz. Ha meg nélküle mentem, őrjöngött, hogy szégyellem az emberek előtt. Héjanász volt a miénk, akárcsak annak idején az Adybandié.
A képei egyre jobbak lettek, azt akartam, hogy ne járjon be az üzembe, csak fessen. Bíztattam, hogy összehozom ismert műkereskedőkkel, a csőgyárban a nehéz munkától tönkremegy a keze.
Felajánlottam, hogy arra a kis időre, amíg híres festő lesz, ne legyen gondja a megélhetésre, tekintse úgy, hogy befektetek a tehetségébe. Akkor elment. Egy szerdai hajnalon fölkelt mellőlem, és hátra hagyva szinte mindenét, köszönés nélkül kilépett az életemből.
Kerestem mindenütt, de Jánossal már Amerikába tartott az óceánjáró. Pár év múlva híre jött a Modern Művészeti Múzeumban rendezett kiállításának. János számára elhozta a világhírt, nagy pénzekért keltek el a képei. Egyszer becsönget a postás, de nem a felszólítást hozza, hogy fizessem ki a villanyt, mert kikapcsolják, hanem egy festményt. Kibontom, a portrém köszön vissza rám, János keze munkája. Azóta győzködnek a barátaim, adjam el, hisz egy vagyont ér. Csak nevetek. Úgysem érthetik.
Borítókép: A Kültelki Remény Dalkör tagjai. 1923 (Fotó: Fortepan)
Fortepan-történetek
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!