A városi munkásszállón fűtöttek rendesen. Szepi, a sváb kollégám hallott dudorászni munka közben. Ő vitt el a Dalkörbe, ahol azt mondták, szólista ugyan nem lesz belőlem, de bevesznek a kórusba. A húszas évek elején a gyárak és a vasút közé ékelődve, füstös, poros és miazmás párákkal telített levegőben éltünk a legényszállón. Mindenütt szegényszag terjengett, mégis vidám évek voltak, sok nevetéssel, mókázással.
A Kültelki Remény Dalkörnek híre volt az iparnegyedben. A napi tíz óra robot után hetente háromszor próbáltunk, vasárnaponként pedig jöttek a fellépések szakegyleti matinékon, szüreti mulatságokon, kultúrotthonokban, sőt nálunk, a legényszálló nagytermében. Olyankor a csilláron is lógtak, másnap veregették a vállam a fiúk az üzemben. A nagy esemény a Munkásdalos Szövetség országos találkozójának gálakoncertje volt a Zeneakadémián, ahova rendre bekerültünk. Egy alkalommal Kodály Zoltán is kezet fogott velünk. Legjobban a népdalokat szerettem, ma is tudok öreg fejjel vagy százat. A mozgalmi dalok kevésbé feküdtek, az indulók menetelős üteme nem az én világom.
Amióta az eszemet tudom, mindig szerettem rajzolni. Még otthon, szénnel készítettem portrékat a falu öregjeiről. Dicsérték a kézügyességemet. Egyszer egy plakáton hirdette magát a Szabad Művészeti Rajziskola. Nem messze tőlünk, a Váci úton volt a rajzterem, elvetődtem hozzájuk. Éppen a portrét gyakorolták, egyik szaktársunk állt modellt. Lerajzoltam én is. Egész ügyes – hümmögte egy idős, szakállas ember. Volkmann Artúr festőművész, a tanoda vezetője ezzel jelezte, hogy maradhatok, ha akarok.
A dalárdából lassan kikoptam. Idővel amúgyis szétesett volna. Ezen a huszonháromban készült képen talán utoljára volt hiánytalanul együtt a kemény mag. Valójában a politika feszített szét bennünket. Páran anarchisták lettek, mások illegális kommunisták. Állítólag olyan is akadt, aki róluk jelentett. Ferde szemmel néztek rám, mert se ezekhez, se azokhoz nem húztam.
Mindegy is, hamarosan a rajz, a festészet lekötötte minden szabad időmet. Hozzánk járt Cserepes Pista, Korniss Dezső, Derkovits, majdnem gyerekfejjel még Vasarely is feltűnt néhányszor. Mindenki másfélét hozott, szenvedélyesen vitáztunk egy-egy kép fölött. Aztán egy téli estén Irma bemutatott Kassák Lajosnak, s ez megváltoztatta az életem.
X
A szeme ragadott meg. A mélyen ülő, lobogó tekintete. És persze a tusrajzai. Nem utánzott senkit, azonnal a maga útját járta. János őstehetség, ami Kassáknak is azonnal feltűnt. Félszeg volt, lassan melegedtünk össze. Kilenc évvel idősebb vagyok nála, tudtam, hogy később mire számíthatok, de nem érdekelt. Fergeteges szerelembe estünk. Elvittem irodalmi szalonokba, de feszengett. Mondogatta, hogy proli vagyok én ehhez a polgári vircsafthoz. Ha meg nélküle mentem, őrjöngött, hogy szégyellem az emberek előtt. Héjanász volt a miénk, akárcsak annak idején az Adybandié.
A képei egyre jobbak lettek, azt akartam, hogy ne járjon be az üzembe, csak fessen. Bíztattam, hogy összehozom ismert műkereskedőkkel, a csőgyárban a nehéz munkától tönkremegy a keze.
Felajánlottam, hogy arra a kis időre, amíg híres festő lesz, ne legyen gondja a megélhetésre, tekintse úgy, hogy befektetek a tehetségébe. Akkor elment. Egy szerdai hajnalon fölkelt mellőlem, és hátra hagyva szinte mindenét, köszönés nélkül kilépett az életemből.
Kerestem mindenütt, de Jánossal már Amerikába tartott az óceánjáró. Pár év múlva híre jött a Modern Művészeti Múzeumban rendezett kiállításának. János számára elhozta a világhírt, nagy pénzekért keltek el a képei. Egyszer becsönget a postás, de nem a felszólítást hozza, hogy fizessem ki a villanyt, mert kikapcsolják, hanem egy festményt. Kibontom, a portrém köszön vissza rám, János keze munkája. Azóta győzködnek a barátaim, adjam el, hisz egy vagyont ér. Csak nevetek. Úgysem érthetik.
Borítókép: A Kültelki Remény Dalkör tagjai. 1923 (Fotó: Fortepan)
