Paradox módon a magyar történelem alighanem legszerencsétlenebb sorsú nemzedékének is voltak szerencsés fiai, akiknek ha kijutott is a háború szörnyűségeiből, a gondviselés mégis megkímélte őket a legrosszabbtól: a veszteséglistára kerüléstől, a hősi haláltól.
A szerencsések egyike e sorok szerzőjének apai nagyapja, Bertók József néptanító a Vas megyei Petőmihályfáról. 1942 nyarán huszonnyolc évesen, nemzedéke színe-javával együtt ő is kikerült a Don-kanyarba mint a III. hadtest 9. könnyűhadosztálya 47. gyalogezredének tartalékos hadnagya.
Aknavetőszakaszt bíztak rá. Bajtársaival végigharcolták a nyarat, a hídfőcsatákat. Csak évtizedekkel később unokáinak vallott arról, hogy aknavetőjükből, géppuskáikból miként „szórták a halált a vodkától bódultan, rongyos ruhákban, hurrázva rohamozó szerencsétlen muzsikokra”. Hangja, miközben erről beszélt, megremegett, szemébe könny szökött.
Úgy tartotta magáról, hogy igazi mázlista volt. Karácsonyra szabadságolták, otthon érte a januári áttörés és összeomlás híre. Élete végéig próbálta megtudni, mi lett kint hagyott bajtársaival, ki élte túl közülük, de hiába, semmit sem tudott meg. Később másodszor is bevonult, Erdélyért vívott közelharcot románokkal az Árpád-vonalon, hogy végül 45 tavaszán Ausztriában kerüljön szovjet fogságba.
Aztán négy év kényszermunka következett, éhezés a fagyos Urálban, majd lágerélet valahol a Krímnél. Negyven kilót nyomott, amikorra hazatért, de őt akkor is csak az érdekelte: mi lett a többiekkel?Neki már nem, de gyerekei, unokái nemzedékének immár megadatott, hogy pontos képet alkothassunk arról, ami a nagyapákkal történt a háborúban, akár túlélte, akár veszteséglistára került az illető.
A legtöbb magyar család érintett, ez ad különös jelentőséget a Katonahősök Emlékezete Programnak, amelyet 2012-ben indított el a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM).
A Katonahősök emlékezete című weblap a katonahoseink.militaria.hu internetes címen található, és hat történelmi periódusra bontva – 2023-ban remélhető elkészülte után – hat önálló aloldalon jeleníti majd meg az elmúlt 175 év (1848–49, I. világháború, II. világháború, In memoriam 56, Magyar Néphadsereg, Magyar Honvédség 1990-től) katonai veszteségeit.
Jelenleg a hatból három történelmi időszakra vonatkozó aloldalon nyílik lehetőségünk a hozzátartozónkat érintő dokumentumok elérésére. Kiindulásnak elég a keresett személy születési adatait (név, anyja neve, születési hely, idő) beírni.
Heroikus levéltári gyűjtő- és feldolgozómunkát követően elsőként az I. világháborús adatbázis kezdte meg működését 2020 novemberében, majd az In memoriam 56 aloldal is, ahol 229 elesett katona nevére lehet rákeresni, és a bekövetkezett halál helyét, illetve a kartonokon szereplő okát lehet megtudni.
Harmadikként a napokban indult el a II. világháborús aloldal, amely több forrásbázis anyagát foglalja magába – tudjuk meg Kovács Vilmos ezredestől, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokától. Ez egyrészt a hősi halott katonák veszteségkartonjainak tartalmából áll, másrészt annak a tizenöt katonai veszteségkönyvnek (lajstromnak) az adatait tartalmazza, amelyek feldolgozás hiányában mindeddig nem vagy csak személyesen, levéltáros szakember segítségével voltak megismerhetők.
Mindezt érdeklődésünkre azzal egészíti ki a HIM-hez tartozó Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár igazgatója, Számvéber Norbert alezredes, hogy a levéltárosok több intézmény berkeiben ma is folyamatosan dolgoznak az adatbázisok bővítésén. Náluk is folyamatosan pontosítják és egészítik ki az adatokat.
Számvéber fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a Katonahőseink című adatbázisban kizárólag olyan katonák és munkaszolgálatosok szerepelnek, akik elszenvedtek valamilyen veszteséget. Akik nem kerültek veszteséglistára, azokat más adatbázisokban kell keresni. Tudniillik sokféle forráscsoport kutatása folyik több intézményben, aszerint, hogy hol milyen dokumentumegyüttes található.
Egyelőre az a feladat, hogy ezeket szakszerűen feldolgozzák és külön-külön közzétegyék a maguk internetes felületein – foglalja össze, hozzátéve, hogy reméli, idővel megtörténik az adatbázisok integrálása a második világháborús veszteségi dokumentumok vonatkozásában is, miként történt ez az első világháborús anyaggal a Magyar Nemzeti Levéltár adatbázisában.
A napokban bemutatott második világháborús veszteség-adatbázis összeállításában fontos szerepet játszó Ravasz István alezredes, hadtörténész-muzeológus kérdésünkre elmondja, hogy a most elérhetővé tett adatállomány három dokumentumcsoport anyagából állt össze: az oroszlánrészt a veszteségi lajstromok 15 kötetének bejegyzései alkotják, ehhez jöttek a háború utáni utólagos holttá nyilvánítás dokumentumai, illetve a háborús időszak alatti kórházi halotti anyakönyvek – hiszen sok sebesült valamivel később, a kórházban halt meg, de ettől természetesen még hősi halott.
Orvosból lágerrab
A fő forrást jelentő katonai veszteségi lajstromok még a háború alatt születtek meg, és elvileg pontosaknak kellene lenniük, hiszen ameddig olajozottan működött a katonai adminisztráció, addig a veszteségjelentések hiánytalanul eljutottak az illetékesekhez.
Volt azonban két időszak, amelyen belül a feljegyzések tízezres nagyságrendű hiányt mutattak. Az egyik ilyen a doni áttörés utáni két hét, a visszavonulás időszaka. Ebben a kaotikus helyzetben a katonaírnokok nem tudták hiánytalanul elkészíteni a veszteségi jelentéseket, vagy elkallódhattak, meg is semmisülhettek azok.
Az akkor érvényes katonai szabályzat szerint ugyanis, ha nem volt mód magukkal vinni az iratokat, akkor azokat el kellett égetni, megakadályozandó, hogy ellenséges kézbe kerüljenek. Nem róható fel a katonáknak, hogy amikor mínusz negyvenfokos hidegben a támadó ellenség elől hátráltak, elegendő szállítóeszköz hiányában inkább a maradék lőszert és élelmet vitték magukkal, mint az iratokat – vélekedik a hadtörténész-muzeológus.
A Donnál kelt veszteségi jelentésekben sokszor csak az áll: az adott honvéd „eltűnt 1943. január-februárban”. Vagyis saját közvetlen bajtársai sem mindig tudták, kivel mi lett. A másik nagy adathiányos időszak az 1944 októbere utáni, különösen az 1945 februárját követő periódus – húzzák alá egybehangzóan a szakemberek.
A nyilas hatalomátvételt követően már nem minden esetben jutottak el a veszteségjelentések a HM adatfeldolgozó hivatalnokaihoz, sőt a magyarországi harcok legzűrzavarosabb periódusában, amikor a front elől áttelepülő apparátus egy része is már mozgásban volt, ismét több tízezres nagyságrendben következett be adatvesztés. Emiatt sosem fogjuk tudni pontosan, hány katonánk halt hősi halált a második világháborúban.
Felmerül a kérdés, hogy vajon a munkaszolgálatosként elesettek, eltűntek, hadifogságba esettek sorsa is felderíthető-e a rendelkezésre álló adatbázisokból. A válasz egyértelmű igen – tudjuk meg Bognár Zalán történésztől, aki hozzáfűzi, hogy a szovjetek nem különböztették meg a munkaszolgálatosokat és a honvédokat.
Előbbiek is ítélet nélkül, hadifogolyként kerültek a GUPVI-táborokba, ahol maga a személy nem volt érdekes, kizárólag a létszám megléte volt fontos. Ezért ha kiszállításkor szökés vagy haláleset miatt a létszámot pótolni kellett, bárkivel megtették, akit útközben elkaptak (például mert postásként vagy vasutasként egyenruhát viselt).
Bognár példaként Nuszbaum József izreaelita vallású orvos történetét említi. Az illető Erdélyben szolgált munkaszolgálatosként, majd a nyilas uralom alatt a mauthauseni koncentrációs táborba került. Szerencsére túlélte, az amerikaiak felszabadították, hazafelé a győri állomáson gyanútlanul leszállt a vonatról.
A szomszéd sínpáron álló hadifogoly-szerelvényről az oroszok orvosért (vrács) kiáltottak, ő pedig esküje szerint eleget tett kötelességének. Ellátta a beteget, ám a szovjet katonák már nem engedték leszállni, őt is belökték a többi hadifogoly közé, és velük együtt kiszállították egy GUPVI-lágerbe. Amikor onnan 1948-ban szabadult volna, a szovjetek tudván, hogy Nuszbaumot az amerikaiak szabadították ki Mauthausenből, megvádolták azzal, hogy amerikai kém. Mivel a vád a Szovjetunióban egyenlő volt az ítélettel, Nuszbaum József szenvedése csak 1953-ban, Sztálin halála után ért véget.
Kutatásaink során az sem hagyható figyelmen kívül, hogy akiket magyarországi német nemzetiségűként a Magyar Királyi Honvédség helyett közvetlenül a Wehrmachtba, esetleg valamelyik Waffen SS-alakulatba soroztak be, azoknak az adatait értelemszerűen nem a magyar adatbázisokban, hanem valószínűleg Németországban, a freiburgi levéltárban kell keresni – tanácsolja Kovács Vilmos ezredes hozzátéve, hogy az elesett katonákra is feltétlenül érdemes többféle adatbázisban, például a hadisir.hu weboldalon is rákeresni, hiszen átfedések, eltérések is lehetnek.
Egyes személyek katonatörténete megdöbbentően fordulatos lehetett, akár többféle veszteséglistára is felkerülhetett. Volt olyan, aki megsebesült, kórházba került, gyógyulása után visszatért a frontra, aztán eltűntnek nyilvánították, mert a bajtársai nem tudták, hogy fogságba esett. Onnan azonban sikerült megszöknie, ismét visszakerült az egységéhez, végül ismét fogságba került, éveket húzott le lágerekben, ahonnan végül hazatért.
Minden egyes fordulat egy-egy bejegyzést vont maga után más-más iratokban. Sose lepődjünk meg azon, ha a keresett személy neve és adatai több adatforrásban (tábori kartonon, hadifogoly-átvételi listán és így tovább) is felbukkannak! Ezeket utólag célszerű összevetni, megpróbálni belőlük összerakni a mozaikokat, és megrajzolni az egyén háborús történetét. Ebben a Hadtörténeti Intézet és Múzeum szakemberei kérésre szívesen segítenek – biztat az intézmény parancsnoka.
Sebesült vagy sérült?
Mellékesnek tűnhet, mégis fontos apróság, hogy a veszteséglisták katonai kifejezései is árulkodók – hívja fel rá a figyelmet Ravasz István alezredes. A „sebesült” és a „sérült” között lényegi különbség, hogy a sebesült harc közben, míg a sérült a fronton ugyan, de például betegség, baleset miatt vált tartósan vagy véglegesen harcképtelenné, ezért került veszteséglistára.
Az a bejegyzés pedig, hogy valaki „eltűnt”, bármit takarhat: ha az illető elesett, akkor megtalálhatjuk a nevét és nyughelyét a hadisir.hu-n. De az is lehet, hogy fogságba került, ilyenkor érdemes rákeresni nevére a hadifoglyok adatforrásaiban (katonahoseink.militaria.hu és adatbazisokonline.hu).
Még 1999-ben adta át a Hadtörténeti Múzeumnak az Orosz Föderáció területén lévő hadisírokat gondozó Vojennije Memoriáli Társaság az egykori lágerszemélyzet által készített magyar vonatkozású kartonokat. A hatalmas csomag tartalmazta többek között annak a több mint 66 ezer magyar katonának az adatlapját is, akik életüket vesztették valamelyik hadifogolytáborban – valamint mindenki másét, akiket hadifogolyként vagy civilként málenkij robotra hurcoltak a Gulag-GUPVI kényszermunkatáborokba.
Az ezredes elmondja, hogy a lágerekben készült orosz nyelvű kartonok feldolgozása és kutathatóvá tétele sok éven átívelő feladat volt.
A megsárgult, cirill betűs kézírásos kartonokból kiderül, hogy az illető mikor melyik táborban volt, milyen körülmények között és hol halt meg, hol lett eltemetve. Csakhogy a feldolgozáskor komoly gyakorlati nehézséget okozott az a körülmény, hogy annak idején a sokszor oroszul is gyengén beszélő, valamilyen más nemzetiségű írnok hallás után, orosz átírásban próbálta feljegyezni a magyar neveket és lakóhelyeket.
Az azonosítási munkában részt vevő Ravasz István történész példaként az Ostffyasszonyfáról való Sárfimizdóy János magyar honvéd esetét említi. El lehet képzelni, hallás alapján a kalmük nemzetiségű írnok e magyar tulajdonnevet milyen formában körmölhette fel cirill betűkkel…
A levéltárosoknak ezért a kartonok tartalmát egyenként kellett kibetűzniük. Szerencsére a helységneveket illetően az informatika aránylag jó hatásfokkal segített a megfejtésben. A Gulag-GUPVI-kartonok feldolgozásának sikerét jelzi, hogy a lágeranyag a katonakagulagon.hu oldalon már négy éve kutatható, ezennel pedig a második világháborús katonahősök adatbázisának is része lett.
Emlékmű a zónában
Jelentős fegyvertény, hogy már nemcsak veszteséglistán szereplő személyekre lehet rákeresni, hanem például a szovjet lágereket megjáró, de onnan szerencsésen hazakerülő katonákra, leventékre vagy civilekre is. Az ő esetükben érdemes a Magyar Nemzeti Levéltár adatbazisokonline.hu oldalán is próbálkozni.
Így találtunk rá például mi is a cikkünk elején említett Bertók József tartalékos hadnagy táborkartonjára, amelyből kiderült, hogy hadifogsága négy éve során pontosan mikor mely táborokban járt, és megtaláltuk nevét a debreceni hadifogoly-átvevő táborparancsnokság 1948 karácsonyán kelt névsorában is.
Az pedig kimondottan lelkesítő, hogy miután kiderült, a Krasznodar vidéki 148/4-es számú táborban sínylődött, a hadisir.hu/szovjet-hadifogolytaborok oldalon rátaláltunk a szóban forgó tábor pontos helyére. Megtudtuk, hogy német, olasz és román foglyokkal együtt raboskodott itt, ahol tíz magyar van eltemetve.
A térképkoordináták és a google.maps segítségével pedig eljutottunk arra a helyre, egy ipari zónába, ahol egykor a tábor volt, és ahol ma emlékmű áll egy irodaépület mellett. Mindez felér az időutazás élményével: ugyanott van még a vasútállomás, ahol szenet kellett lapátolnia Bertók Józsefnek, ott van az út, amelyen hatos sorokban, durva szidalmak közepette meneteltették őket napjában kétszer.
Bár az online felületek jellemzően azt a célt szolgálják, hogy minél könnyebben információhoz jussunk az általunk keresett személy sorsáról, mégis előfordulhat, hogy levéltárosi segítségre van szükségünk. Ez esetben – időpontkérést követően – továbbra is számíthatunk a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársainak segítségére – hangsúlyozza Kovács Vilmos parancsnok.
Az emberek bizalmát jelzi, hogy sok fotó, dokumentum és tárgyi felajánlás is érkezik hozzájuk. Ezeket szívesen fogadják akkor is, ha gyűjteményi értékük változó. A szakemberek számára izgalmasnak ítélt fényképeket – főként, amelyek témájáról releváns információk is rendelkezésre állnak – nagy köszönettel fogadják, hiszen az archívumba kerülésükkel a nemzeti emlékezet részévé válhatnak.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
