A nagy felbomlást, a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom felosztását nem érte meg, mert 1913-ban elhalálozott.
Vámbéry Ármin sánta lábával 1863–64-ben a közép-ázsiai sivatagok és félsivatagok vándora lett. Teheránból zarándokkaravánnal jutott el Khivába, Buharába és Szamarkandba, majd Herát érintésével jutott vissza a perzsa fővárosba. Tizenéves koráig mankóval járó bicebóca volt. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy mankóját eldobja, és megtanuljon nélküle biztosan járni. Sánta dervisként több ezer kilométert járt be, s ehhez hatalmas akaraterő kellett. Ezt próbálta fiktív módon megragadni magyar–szovjet koprodukcióban egy azóta elfeledett film: A sánta dervis (1987). A két rendező, a magyar tudós életét akkor már régóta kutató Kiss József (1917–1990) és a fiatal tádzsik rendező, Valerij Ahadov (1945–) a nagy közép-ázsiai utazás eredeti helyszíneihez hasonlítható helyeken forgatta filmjét. Mozijuk visszaadja, hogy a harmincas éveiben járó Vámbérynek milyen fizikai és lelki erőpróbákon kellett átesnie a legkülönbözőbb veszélyek és veszedelmek közepette. Az alkotás a filmek XXI. századi versenyében is megállná a helyét, ha a Nemzeti Filmintézet digitalizálási programjába bekerülne.
Vámbéry Ármin 1865-ben angol nyelven tette közzé közép-ázsiai utazásának történetét. Ez akkor – s még pár évtizedig – a legalaposabb leírás volt az orosz hódítás előszobájában álló Közép-Ázsiáról. Ebből valóban meg lehetett ismerni a térség népeinek – türkméneknek, karakalpakoknak, üzbégeknek és tádzsikoknak – néprajzát, történelmét és nyelvét, de azt a despotikus kegyetlenségekkel teljes hisztérikus hangulatot is, amely Khiva, Buhara és Szamarkand világát jellemezte. 1863/64 fontos évei voltak az oroszok és az angolok között a tágabb Közép-Ázsiáért zajló nagy játszmának, a Great Game-nek. Vámbéry Ármin a könyvével azt próbálta elérni, hogy a brit közvélemény tegyen többet a történelem viharait átélő közép-ázsiai kánságokért és emírségekért, s akadályozza meg az orosz hódítást azzal, hogy nemzetközi védelmet nyújt nekik. A londoni politika nagyra értékelte a magyar tudós álláspontját, de valójában semmit sem tett. Az orosz hadsereg 1865-ben elfoglalta Taskentet, 1868-ban Szamarkandot, 1876-ban Kokandot. Hogy valójában London – pontosabban a Kalkuttából irányított Brit India – tudott, akart volna-e többet tenni a közép-ázsiai népekért, s azok egyáltalán nyertek volna-e valamit – bizonyos civilizációs elemeken túl – az angol támogatással, a történelmi rejtvények és rejtélyek egyike. Vámbéry fiatalon – 1849-ben – látta a Magyarországot legázoló orosz hadsereget, ettől féltette a szívéhez közel álló közép-ázsiaiakat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!