Élő egyenes

Robbanó rakéták menekülők ezrei mellett. Titkosszolgálati információk és rosszul értelmezett propaganda. Az orosz–ukrán háború újfent feltette a kérdést a média és az álhírek szerepéről a nemzetközi kapcsolatokban.

Forrás: Képernyőkép/Youtube

Már Alexandre Dumas megfogalmazta a kérdést A három testőrben, hogy erősebb-e a kardnál a toll. A modern háborúkat még inkább információkkal vívják. A spanyol–amerikai háború idején, 1898 februárjában Joseph ­Pulitzer és William Randolph Hearst a neves The New York Worldben és a The New York Journalben megjelentetett egy szenzációhajhász illusztrációt a USS Main felrobbanásáról. A hadihajót Havannába küldték a háború kitörése előtt. Pulitzer és Hearst szabotázsról szóló kitalált telegramot is publikált. Később a spanyol hatóságok vizsgálata szerint a robbanás a hajón történt eseménynek volt a következménye, míg az amerikaiak úgy vélték, külső tényezők játszottak szerepet. Történészek a mai napig vitatkoznak arról, hogy az újságcikkeknek mekkora hatásuk volt a nyomozásra és végül a háború lezárására, amely megnyerte Amerikának Guamot és Puerto Ricót, így lerakta a globális hatalom alapköveit. Az első televíziós háborúként a vietnami csatákat szokás emlegetni, mivel az esti híradókban ekkor láttak az emberek először háborús képeket. Az NBC-nek külön hétvégi kiadása is volt a heti eseményekről. Azonban egyetlen adás sem szólt a harctérről. Az oda induló katonák vagy a sérültek gyakran kamera elé kerültek, de az élőben közvetített háború a Sivatagi viharhoz köthető. Robert Wiener, a CNN producere hozta össze a csapatot, amely élőben közvetítette Bagdad bombázását – igaz, ekkor még csak rádiós összeköttetésben. 1998 decemberében azonban, amikor az Egyesült Államok és Nagy-Britannia négynapos légi csapást indított Irak ellen, az egész világ élő egyenesben nézhette a rakéták becsapódását. Szakértők szerint abban a pillanatban egyértelművé vált, hogy a kormányzatok a médiumokat használják fel háborús céljaikra. A Bush-adminisztráció ugyanis a televízió által közvetített információkkal félemlítette meg az iraki csapatokat. A Pentagon tisztségviselői számos módon kommunikáltak az iraki tábornokokkal, és ha azok nem hittek nekik, csak annyit mondtak, kapcsolják be a tévét.

A német médiakritikus, Hans Magnus Enzensberger már a hatvanas években kijelentette, hogy minden médium manipulált, „csak az a kérdés, ki által”. A televízió összetett vizuális világa kereskedelmi célokat szolgál, segíti az eladást. Politikai kérdések esetén annyi a különbség, hogy nem üdítőitalt, hanem egy narratívát kell eladni. Ennek megfelelően Bagdad bombázását a nyugati közönség a Szaddám Huszein agressziója elleni jogos küzdelemként értékelte, míg az irakiak Amerika gyarmatosítását látták a történések mögött.

A meglévő gyakorlat az ukrán–orosz háborúban sem változott. Az orosz csapatok bevonulása előtt egy hónappal kitelepült Ukrajnába többek között a CNN, a BBC, a Sky News újságírógárdája, és folyamatosan közvetítették a helyi történéseket, megfejelve a CIA bejelentéseivel, hogy véleményük szerint Oroszország mikor fog támadni. Miután az első orosz csapatok átlépték az ukrán határt, több szakértő elismerte, hogy a médiával élőben közzétett képek és titkosszolgálati adatok valójában a háború megelőzését szolgálták. Sokkal sikeresebb volt Oroszországban a honi média, amely számos lakost meggyőzött a háború jogosságáról.

Az Amerikai Pszichológiai Társaság felmérése szerint az amerikaiak kétharmada aggódik a jövő miatt, és ezt főként a 24 órás hírszolgáltatás okozza. Steven Stosny pszichiáter el is nevezte a jelenséget főcímstresszbetegségnek, utalva arra, hogy az események különféle értelmezései, továbbá az álhírek olyanok a betegségben szenvedők számára, mint a „rakétarobbanások”. Az izgatottság, reménytelenség, kétségbeesés és szomorúság érzését a XXI. században nemcsak a hagyományos, de a közösségi média is táplálja.

A legfontosabb különbség a kettő között, hogy a hagyományos média ismeri a kapuőr fogalmát, tehát az újságírók többnyire tudják, mi az, amit a nagyközönség elé tárhatnak, anélkül, hogy az bizonyos esetekben veszélyt jelentene. Az új civilizációs betegségben, a FOMO-ban (Fear of Missing Out, azaz a lemaradás félelme) szenvedők azonban nem számolnak megosztásaik következményével, csak a like-vadászat okozta boldogságbombák érdeklik őket. Kutatók a gázai és épp az előző ukrán konfliktust felhasználva kimutatták, hogy a klasszikus sajtóképeknél sokkal meghatározóbb reakciókat váltanak ki a hétköznapi emberek által megosztott képek. Ahogy Vasilis K. Pozios igazságügyi pszichiáter fogalmaz, a jelenség oka, hogy ilyenkor nem az ember racionális, hanem „érzelmi elméje” kapcsol be. Az agy úgy működik, hogy a meglévő tudásunkhoz kapcsol új információkat, így azokat, amelyek illeszkednek az előfeltevésbe, könnyeben jegyezzük meg. A közösségi médiumok a reklámbevételek erősítése miatt még inkább rájátszanak a folyamatra, így tartják véleménybuborékban az embereket. Ezekben a véleménybuborékokban elég csak egyetlen vezér, hogy egyre több fals információ vegye körül az embert.

A modern technikának köszönhetően pedig igen egyszerű álhíreket gyártani. A leggyakoribb, hogy képszerkesztő alkalmazással manipulált képek kezdenek terjedni, de a TikTokon például az a legújabb trend, hogy nem Ukrajnában tartózkodók készítenek videókat a „háborús zónából”. Egy tiktokker nemrég bemutatott egy lakóövezeti utcát, miközben szóltak a légvédelmi szirénák. Ugyanez a tiktokker néhány héttel korábban ugyanazt az utcarészletet angol rendszámú autóval fényképezte…

A másik lehetőség, hogy videójátékok képeit osztják meg bizonyos felhasználók, mintha azok valós felvételek lennének. Így fordulhatott elő, hogy a Digital Combat Simulator World című játékból kivágott jelenetet egy ukrán vadászpilóta akciójával azonosították, aki elvileg orosz gépeket lőtt le.

Szakértők azt ajánlják, hogy a hétköznapi felhasználóknak is érdemes a profi újságíráshoz hasonló tényellenőrzést végezni. Az InVid verifikációs program például képkockánként indít Google-keresést, hogy az adott kép hol jelent már meg, de a metaadatok vagy a különféle hírportálok olvasása is segíthet. Sőt egyesek szerint teljesen érdemes távol maradni a közösségi médiától ilyen esetekben. A brüsszeli hatóságoknak például külön meg kellett kérniük a lakosságot, hogy ne posztoljanak semmit, mivel minden információ veszélyeztette a 2015-ös terrortámadások elkövetőinek kézre kerítését. A Twitter közönsége válaszként macskákkal szórta tele a netet. Magyarországon a honvédség kérte a napokban, hogy senki ne számoljon be „se a csapatok mozgásáról, se az érintettek beosztásáról, se dátumokról, felszerelésekről vagy feladatokról”. A nagy többség azóta valóban hallgat a honvédség csapatmozgásairól. Az észszerű közösségimédia-használat tehát ebben az esetben (is) kifizetődő.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Képernyőkép/YouTube)