Hadizsákmány

Nándi bácsi, ha nem hagy itt minket már húsz esztendeje, talán nem is engedné ezt a tárlatot.

Fotó: Teknős Miklós

Kék-fehér kincs – az MTK sztárja – és nemzeti kincs. Ha hallotta volna, hogy így emlegetik, bizonyára ő lepődik meg a legjobban. Az pedig egyenesen zavarba hozná, hogy századik születésnapján, 2022. március 3-án kiállítás nyílt életéről, ráadásul nem is akárhol: a Magyar Nemzeti Múzeumban. Márpedig ott tényleg a nemzet kincsei kapnak helyet, történelmünk és kultúránk nagyjai és sorsfordító eseményeinek az emlékei – ki hitte volna, hogy eljön a nap, amikor egy futballistát is idesorolnak?

És éppen ő? Nándi bácsi, azaz Hidegkuti Nándor, ha nem hagy itt minket már húsz esztendeje, talán nem is engedné ezt a tárlatot. Szerényen sorolná a neveket, akik szerinte érdemesebbek lennének erre a megtiszteltetésre – holott ő valóban egyike volt a legnagyobbaknak. A magyar történelem hőse, hiszen ki vitatná, hogy a magyar sport gigászai is részesei az emlékezetnek. Szégyen vagy sem, de a világverő aranycsapat kezdő tizenegyét jóval többen fújják kapásból még ma is, mint például a tizenhárom aradi vértanú nevét…

Ma már alig akad szemtanú, aki látta őt játszani. Száz éve, 1922. március 3-án született, és 2002 februárjában hunyt el, az MTK és az aranycsapat csatára, olimpiai bajnok, világbajnoki ezüstérmes, a válogatottban 1945 és 1958 között 69 mérkőzésen szerepelt, és 39 gólt szerzett. Ezek a száraz tények, kiállított személyes tárgyai azonban jóval többet árulnak el róla.

A születési anyakönyvi kivonat, az iskolai és az oltási bizonyítvány például azt, hogy Hidegkuthy Nándornak született. A családi háttérből baja származott a kommunista hatalomátvétel idején. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány segítségével szemenszedett hazugságokkal teli rövidfilmet forgattak életéről, amelyben nem szerepelhetett, hogy édesapja vitézi címet kapott, és díszpolgár volt, egykor gyárigazgató, míg kitaszított, munka nélküli édesanyját gép mellett serénykedő, fejkendős élmunkásnőként mutatták be. Így aztán az elvtársak hagyták Hidegkutit futballozni.

Érdekes története van egy kis szobornak is, ezt 1945. szeptember 30-án kapta első válogatottsága emlékére. Még nem igazolt az MTK-ba, a Herminamező játékosa volt, és így idézte fel azt a napot: „Kiballagtam az Üllői útra, ahol a románokkal mérkőztünk. Kíváncsi voltam a mieinkre. És mit ad Isten, azonnal az öltözőbe küldtek. Gallowich Tibi bácsi röviden közölte, hogy Szusza Feri sérült, én állok be a helyére. Az utcáról lettem válogatott. Két góllal tettem le a névjegyemet, amúgy hét kettő lett a javunkra.”

Természetesen külön vitrinben kaptak helyet az 1952-es helsinki olimpia emléktárgyai, elsőként az aranyérem, Hidegkuti Nándor meze, az emlékérem, az olimpiai belépők, jegyek és persze több fotó. Kiemelt pont a kiállításon és az ő életében is 1953. november 25., a londoni 6 : 3,

az évszázad mérkőzése, amelyen háromszor is bevette a Wembley-ben az angolok kapuját. Visszaemlékezése szerint a taktikai értekezleten Sebes Gusztáv ezt mondta: „Hidegkuti az elején előretolt középcsatár lesz, hogy az angolok azt higgyék, hogy mi is így játszunk. Aztán majd hátrább helyezkedik, és hátulról indul. Arra vigyázz, Nándi, hogy kitöréskor a kapust kell figyelni: mit csinál. Amint kiindul, amint megmozdul, lőni kell. A svédek ellen az volt a baj, hogy nem nézted a kapust.”

Szóról szóra ez történt, Hidegkuti már az első percben betalált, majd még három gólt lőtt, ám a játékvezető egyet les miatt – nem volt az – nem adott meg, Nándi bácsi pályafutásának ez volt a csúcspontja. Mindezt felidézheti bennünk a meccs műsorfüzete, belépőjegye, a később kapott emlékérem és több fénykép.

Hidegkuti Nándor edzőként is maradandót alkotott, a Győrrel bajnoki címig és BEK-elődöntőig jutott a hatvanas években, de külföldön is komoly tekintélyt harcolt ki magának. A Fiorentinával olasz kupát és Kupagyőztesek Európa-kupáját nyert, ezekre az évekre emlékeztet firenzei szerződése, edzésnaplója és az a csapatkép, amelyet minden játékosa aláírt.

A kiállításnak egy szeglete azonban rendkívül elszomorítaná, ha láthatná, és az ezzel kapcsolatos esemény tárgyak nélkül is haláláig kísértette. Az 1954-es világbajnokság relikviái között a fotókon kívül látható az ezüstérem, egy autogramgyűjtő füzet, több játékostárs belépőkártyája, néhány belépőjegy, a programfüzet és egy futballcipő, amely felfogható hadizsákmánynak is. A brazilok elleni negyeddöntő után a vereség miatt felbőszült dél-amerikaiak az öltözőfolyosón rátámadtak a magyar játékosokra, a cipőjüket hajítófegyvernek használták, és Nándi bácsi eltette az egyiket.

Még a nyolcvanas évek végén egy vidéki bajnoki meccsről ő hozott haza Budapestre. Faggattam a régi szép időkről, de bárhonnan kezdtük, ő mindig Bernben lyukadt ki a beszélgetés során. Évekkel később ezt egy kollégának így fogalmazta meg: „Már negyven éve lefújták azt a meccset, de még ma is, hetente egyszer az éjszaka közepén verítékezve arra ébredek, hogy ott vagyok Bernben, zuhog az eső, próbálok egyenlíteni, de nem megy… Sohasem tudom feldolgozni, hogy elveszítettük a döntőt.”

Az utókor már régen megbocsájtott. Ékes bizonyíték erre a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása: Hidegkuti Nándor és a csapat emlékének ott van a helye. A nemzet legjei között.

Borítókép: A futballista mesterhármast rúgott 1953-ban az évszázad mérkőzésén. A berni vb-döntőt sohasem tudta feldolgozni. (Fotó: Teknős Miklós)