Az elmúlt néhány hónapban többször lehetett hallani a magyar határvédelem rendszerének közelgő átszervezéséről. Az orosz–ukrán háború háttérbe szorította a migráció jelentős nyomásának kitett déli határ védelmének ügyét, ugyanakkor a határvédelem kérdése általában fel is értékelődött, hiszen térségünk talán hosszabb időre olyan konfliktuszónává változott, amelyben eltérő jellegű helyzetek akár azonos idejű, gyors kezelésére is fel kell készülni. Mindezek tükrében még inkább szükségesnek látszik a határvédelemnek a jelen kihívásaihoz igazítása mind koncepcionális, mind szervezeti szempontból. Egy ilyen, feltehetően jelentősebb volumenű változtatás során a döntéshozók sok egyéb mellett bizonyára megvizsgálnak történelmi tapasztalatokat is. Ezért érdemes lehet felidézni egy valaha jól működő rendszert.
Az államhatáron keresztülhaladó személy- és jármű-, illetve áruforgalom ellenőrzését, a kettős birtokosok ügyeinek kezelését, a csempészet és a határsértés megakadályozását, a határvonal biztosítását, a vámügyek intézését Európában legkésőbb a XIX. században már erre szakosodott szervek végezték. Az Osztrák–Magyar Monarchiában, majd 1919-et követően a Magyar Királyságban a fenti teendőket többnyire az államrendőrség, illetve a csendőrség kötelékébe tartozó, e céllal szervezett elemek látták el, továbbá a Magyar Királyi Pénzügyőrség, illetve 1921-től a Magyar Királyi Vámőrség, 1932-től a Magyar Királyi Határőrség. Utóbbi két testület a rejtés céljait is szolgálta, mivel a honvédség békelétszáma és hadrendben tartható fegyverzete a trianoni békeszerződés értelmében úgy volt maximalizálva, hogy az elégtelen legyen a tényleges katonai ellenállás kifejtésére.
A fegyverkezési egyenjogúság elnyerésével Magyarország nyílt haderőfejlesztésbe kezdhetett, amelynek keretében a határvédelmi-határőrizeti feladatok ellátását is új, egységes alapokra kívánta helyezni, figyelemmel a térségben növekvő háborús veszélyre is. A határőrség szervezési tapasztalatait figyelembe véve 1939. január 23-án a Magyar Királyi Honvédség hadrendjébe állították a határvadászcsapatokat.
A korábbi hét határőrkerület és a határbiztosító alakulatok bázisán nyolc határvadászdandár-parancsnokságot, alárendeltségükben 1940-ig összesen 34 határvadász-zászlóaljat hoztak létre. A csapattestek a határközeli helyőrségekben kaptak elhelyezést.
Az elgondolás lényege az volt, hogy az államhatár védelmével, biztosításával, őrizetével és ellenőrzésével összefüggő kettős – katonai és rendvédelmi – feladatrendszer kizárólag a honvédség kötelékébe tartozó, különleges rendeltetésű szervezetre háruljon. E kívánalomnak megfelelt a zászlóaljak felépítése is, miszerint az úgynevezett csapatrészre és határszolgálatos részre tagolódott. A csapatrész mind szerkezetét, mind létszámát tekintve hasonlított egy korabeli gyalogzászlóaljhoz, amennyiben valamely frekventált határszakaszon lévő, magasállományú zászlóaljról volt szó. Három határvadászszázadának gyalogsági tűztámogatását egy géppuskásszázad biztosította, zászlóaljközvetlenként egy-egy aknavető-, páncéltörő ágyús, árkász- és távbeszélőszakaszt is kapott. Eltérő volt a gyalogzászlóaljakhoz képest, hogy a saját tüzérségi fedezet érdekében rendelkeztek egy négylöveges hegyiágyús üteggel, a nem hegyi felszerelésű határvadász-zászlóaljak pedig egy kerékpárosszázaddal is. Gépesítésük az egy parancsnoki személygépkocsit leszámítva teljesen hiányzott, ugyanakkor jelentős tűzerejű csapattesteknek számítottak, amelyek a kijelölt határvédelmi körletben, illetve a határövezetben a nem túl nagy távolságok okán viszonylag gyorsan alkalmazhatók voltak. A határvadász-zászlóalj harcvezetési és gazdászat-közigazgatási szempontból önálló egységet képezett, a hadműveleti irányítást az illetékes hadtestparancsnokság gyakorolta a közvetlen elöljárónak számító határvadászdandár-parancsnokságon keresztül.
A zászlóaljak határszolgálatos részét a határvadászőrsök jelentették, amelyek összehangolt irányítására minden zászlóaljnál legalább egy, szükség esetén több portyázó századparancsnokságot hoztak létre. A békében 16–20 fős őrsök közvetlenül a határ közelében helyezkedtek el, önállóan működtek, parancsnokuk általában hivatásos altiszt, bizonyos esetekben tartalékos vagy hivatásos tiszt volt. Minden őrsre rendszeresítettek egy nyomozó tiszthelyettest, aki elsősorban a határőrizettel összefüggő ügyekben végzett felderítést, de az elöljáró seregtest-parancsnokság I. b. (hírszerző- és kémelhárító) osztályával együttműködve a határvédelemmel kapcsolatosan is gyűjthetett információt akár személyesen, akár a határ mindkét oldaláról beszervezett bizalmi egyének segítségével. Határőrizeti kérdésekben szakmai elöljáró a HM 19. (határőrizeti) osztálya volt, amely a Honvéd Vezérkar főnöke útján érintkezett a csapatokkal. Amennyiben a konkrét ügy megkívánta, az operativitás és a hatékonyság érdekében a határvadász erők együttműködtek a határközeli csendőrőrsökkel, a rendőrség határvidéki és határszéli kirendeltségeivel, a pénzügyőrséggel és a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatósággal is.
A terület-visszacsatolások nyomán és az adott határszakasz kritikus mivoltának megfelelően 1943 őszéig többször is átszervezték a határvadász-alakulatokat. Ahol „baráti” országokkal érintkeztünk – ilyen volt a Német Birodalommal, Szlovákiával vagy Horvátországgal közös határ –, ott csak határvadász portyázó osztályok működtek, amelyeket úgy hoztak létre, hogy a korábbi határvadász-zászlóaljak határszolgálatos részét leválasztották a csapatrészről, így az új osztályparancsnokságok alárendeltségében csak a portyázó századparancsnokságok és a hozzájuk tartozó határvadászőrsök maradtak, amelyek immár kizárólag határőrizeti feladatokat láttak el. A Románia területébe zsákszerűen benyúló, 1940-ben visszacsatolt terület határa mentén és a terrorcselekmények sújtotta Délvidéken a portyázó osztályok és a határvadász-zászlóaljak kombinációját alkalmazták. A szovjetek közelsége miatt, továbbá a háború előrehaladásával a partizánveszélynek egyre inkább kitett Kárpátalján a hegyifelszerelésű, rahói 3. határvadász-zászlóalj hadiállományra feltöltve látta el a szolgálatot. Ugyanez vonatkozott az újvidéki 16. határvadász-zászlóaljra, de a zentai 55. határvadász portyázó osztály őrsei is megerősített létszámú legénységgel vigyázták a dél-bácskai Tisza mentét.
Ahogy a front közeledett hazánk határaihoz, úgy változott meg a határvadászcsapatok élete is. Noha a magyar–román határszakaszon 1940–1944 között számos határincidensre volt példa, ezek zöme a belső erdélyi területeken történt. Ezért az Alföldön szolgálatot teljesítő makói 20. és gyulai 31. határvadász-zászlóaljakat mozgósították, és 1944 májusában a Kárpátokban harcoló magyar 1. hadsereg kötelékébe osztva a harctérre küldték. Portyázó századaik őrsei visszamaradva tovább őrizték a Kötegyán és Kübekháza között húzódó határt. Amikor a harcok elérték Magyarország területét, a határvonalról visszavonták az őrsök állományát, határvadászaikat harcoló alakulatokba osztották be.
A legtöbb portyázó osztályból 1944 augusztusában határvadász-zászlóaljakat szerveztek, amelyek testvéralakulataikkal együtt részt vettek a honi terület védelmében – s ugyanúgy felmorzsolódtak, miként a honvédség többi alakulatai.
Noha jelen sorok írója nem a mai katonai szakkérdésekkel foglalkozik, a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy jelenleg is szükség lenne olyan század- vagy akár zászlóaljharccsoport-erőben tevékenykedni képes, kifejezetten a határvédelmi feladatra specializálódott fegyveres erőre, amely mozgékonysága, nagy tűzereje és páncélozottsága révén képes lehet azonnali, hatékony fellépésre. Az 1990-es évek elején, az akkor még létező BM Határőrség keretében megalakított akció-, később határvadászszázadok hasonló feladattal születtek meg – életre hívásukat a délszláv háború kellőképpen indokolta.
A szerző hadtörténész
Borítókép: Határvadászjárőr a Prut völgyében, Galícia, 1941. június (Forrás: a szerző gyűjteménye)
