időjárás 1°C Ambrus 2022. december 7.
logo

A szankciók miatt ki kell vezetni a benzinárstopot

Se paróka, se bő gatya

Tóth Ida
2022.05.07. 12:00 2022.05.07. 14:42
Se paróka, se bő gatya

Az első budapesti táncház előzményei között a Gyöngyösbokréta mozgalom, a népi írók hatása, a regöscserkészet, de még a beatzene is megtalálható. A táncházmozgalom 1972. május 6-i indulásáról, intézményesüléséről és jövőjéről Bolya Mátyás zenésszel, a BTK Zenetudományi Intézet tudományos munkatársával, a Liszt ­Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi docensével, Both Miklós zeneszerzővel, népzenegyűjtővel, a Hagyományok Háza főigazgatójával, Sebő Ferenc népzenekutatóval, dalszerzővel, a nemzet művészével és ­Timár Böske táncművésszel, a Csillagszemű Táncegyüttes alapítójával beszélgettünk.

Lugas: Jelképes dátumhoz – a május 6-hoz legközelebb eső szombathoz – igazítják évente a táncház napját. Ötven éve volt az első budapesti táncház a budapesti Liszt Ferenc téri könyvklubban. A talpalávalót a Halmos Béla–Sebő Ferenc–Éri Péter-trió szolgáltatta a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas táncegyüttesnek. A rendezők – Lelkes Lajos, Foltin Jolán és Stoller Antal a Bihari Táncegyüttesből – megtartották volna a rendezvény zárt jellegét, de váratlanul csoportosulás támadt: a járókelők megálltak, és kíváncsian bámultak befelé a térre néző, hatalmas, függöny nélküli ablakon. Így kezdődött? Mikor és hogyan kapcsolódtak a táncházmozgalomhoz, a revival, azaz a népi hagyományok újjáélesztéséhez, föltámasztásához?

Timár Böske: Ott voltam ezen az első táncházon 1972. május 6-án, de egy évvel korábbról kezdeném a történetet, amikor Sebő Feri és Halmos Béla beléptek a Toldi Ferenc Gimnázium dísztermének az ajtaján. A Bartók Béla Táncegyüttes próbája zajlott ott, éppen bemelegítettünk, amikor ezek a hírességek megjelentek. Ismertük őket a Röpülj páva! tehetségkutatóból, és mi, tizenöt éves lányok nagy szemekkel néztünk, hogy mit keresnek itt. A táncfolklorista Martin György hozta őket az együttes vezetőjéhez, Timár Sándorhoz – nekem akkor még Sanyi bácsi volt –, aki rettentően megörült, de kikötötte, hogy mindent próbán ott kell nekik zenélni.

Sebő Ferenc: Hány próba volt egy héten?

Timár Böske: Három. Este fél héttől fél tízig, és Martin György – Tinka – megmondta, hogy csakis tánc alá muzsikálás közben tanulhatjátok meg a népzene technikáját, titkát. Így volt, Feri?

Sebő Ferenc: Pontosan így. A mai napig sem tudom, hogyan csináltuk, mert akkor még tervezőirodában dolgoztunk napi nyolc órában mind a ketten. 1971-ben elmentünk Tinkához tanácsért, mire előszedegette a szalagokat – Kallós Zoltánnak akkoriban jöttek át az első gyűjteményei Erdélyből –, mi meg ledöbbenve hallgattuk. Rákattantunk. Megtanultam kontrázni, mert addig csak gitározni tudtam, és ­tekerőzni, Béla hegedült. Tinka rögtön mondta, hogy menjünk táncegyüttesbe zenélni, anélkül nem fogjuk érezni a hangsúlyokat, a beosztást, a tempót. Nagy volt a versengés egyébként, vittek minket a Vasasba, a Bihariba és utána a Bartók együttesbe. Az első két helyen széken ülve üvöltözött a koreográfus, a Bartókban viszont csak egy nagy embertömeget láttunk. Kérdeztük, hol a koreográfus, mondták, hogy ott ugrál középen. Akkor gondoltuk, hogy ez jó hely lesz. Azt már Sanyi leírásából tudom, hogy mi is nagy hatással voltunk rájuk, mert olyan hangvétellel énekeltünk, ahogyan azt a székiektől hallottuk. Ezzel taroltunk. Igazából nem volt az egy lejátszott meccs,­ hogyan kell a népdalokat énekelni. A Röpülj, páva! tele­víziós vetélkedő győztese, Faragó Laura például fuvolahangon, szépen, esztétikusan énekelt.

Vaszi Levente
Vaszi Levente gyimesi csángó balladát ad elő a Fölszállott a páva című népzenei és néptánc-tehetségkutató sorozat elődöntőjén, 2014. Élmény és identitástudat. Fotó: MTI/Soós Lajos

Lugas: Most időben nagyot ugrunk: Bolya Mátyás már beleszületett a táncházas szubkultúrába?

Bolya Mátyás: Feltolulnak a gyerekkori emlékek: citerával kezdtem, aztán jött a koboz. A Táncháztalálkozó mindig nagy élmény volt. Még a régi Budapest Sportcsarnokban tartották, amikor megbeszéltük a barátnőmmel, hogy a nagyszínpad bal oldalán találkozunk délután két órakor. Csakhogy elfeledkeztem az óraátállításról, így hirtelen bizonytalanná vált az időpont. Mobiltelefon akkor még nem volt. Végül is megtaláltuk egymást, és most már négy gyerekünk van, úgyhogy sikeres volt a találkozó. Történt ez valamikor a 90-es évek elején, amikor a vonós táncházak után – a táncházmozgalom újabb hullámaként – megindultak a moldvai táncházak furulyával, hegedűvel, kobozzal és dobbal. Különleges szellemi közeg volt ez, amely képes volt megszólítani a kultúra legkülönbözőbb területein tevékenykedő alkotókat, Dresch Mihálytól kezdve sokféle híresség megfordult itt. 1993–94 táján jutottam el először Moldvába, ott kezdtem el népzenét gyűjteni.

Both Miklós: Nekem sincs olyan élményem, hogy gimnasztikázunk, és bejön Sebő Feri… Viszont a revival mozgalom hatására mi már iskolai keretek között tanultunk néptáncot, amit egyfelől nagyon élveztem, de mégiscsak a közoktatáshoz kapcsolódott az élmény. Tizenhét éves koromban olyan zenekarokban játszottam, ahol a tagok érdeklődtek a népzene iránt, ezért két osztálytársammal úgy döntöttünk, hogy felkeressük az akkor még működő Molnár utcai táncházat. Döbbenetes volt, ahogy az iskolai kötöttség átalakult bennem szabadsággá. Hadd mondjam így: underground zenei világba kerültünk. A jelenlévők egymáshoz való természetes viszonya, a tánc ereje megfogott egy életre. Ez 1998-ban volt, és mivel akkor én már aktívan zenéltem, nagyon érdekeltek a technikai részletek: mit és hogyan lehet megvalósítani a hangszeremmel. Az ottani beszélgetésekből máig tartó szoros barátságok születtek.

Both Miklós. Fotó: Havran Zoltán

Lugas: Az 1970-es években mozgalommá szélesedett, majd pedig az oktatásba is bekerült a néptánc és a népzene. Hogyan zajlott ez a folyamat?

Bolya Mátyás: Csábító, hogy kinevezzünk egy kezdőpontot: 1972. május 6-án Sebő Feri arra ébredt, hogy na, ma elindítunk valamilyen mozgalmat – de valójában számtalan előzménye volt az első táncháznak. A Gyöngyösbokréta mozgalom, a népi írók tevékenysége, a regöscserkészet – sokféle szál ért össze abban a pillanatban. Sebő Ferenc publikálta a korabeli nyomtatott média reakcióit [A táncház sajtója. Válogatás a korai évekből. 1968–1992. Budapest, Timp Kiadó, 2008]: az akkori reakciókból úgy tűnik, senki nem számított arra, hogy alulról szerveződve létrejöhet egy mozgalom, amely folyamatosan megújulva olyannyira életképes, hogy máig is erős hatással van százezrekre szerte a világon.

Sebő Ferenc: Nagy viták folytak a sajtóban művészetről, színpadról. A kormányt a tízezres stadionok izgatták – hogy a fiatalok merre indulnak, mit akarnak –, a nyugati kultúrával voltak elfoglalva. És ment a polémia a klubok kiharcolásáért, hiszen korábban nem lehetett gyülekezni, csak ha a párt megmondta, hogy „együtt megyünk, elvtársak”. Nagy hatással volt ránk a beatzene, de a két világháború közötti Gyöngyösbokréta mozgalom is, amely a népi hagyományok újraélesztésére, színpadi bemutatására jött létre. Bár amikor megkérdeztük az egykori tagokat, hogy is volt a tánc, akkor elkezdték mesélni: „hát így bejöttünk balról” – és végigmondták a színpadi koreográfiát. Persze, ha ez nem lett volna, nem is lett volna mit gyűjteni, mert a Gyöngyösbokréta mozgalom hatására felértékelődött az a hagyomány, amelyet a falusi közösségek már elhagytak volna. És amelyet a háború után aztán drámai gyorsasággal el is hagytak itthon.

A 70-es évek erdélyi táncházai­ban ellenben olyan buli volt, amilyet rockegyüttessel sem tapasztaltam. A muzsika mint a beatzene: kemény, ritmikus. Erre mondta Bartók Béla, hogy a népzene objektív, tehát nem romantikus vagy szentimentális. Azért lett nekünk közönségünk, mert ugyanolyan kemény hangzása volt a zenénknek, mint a kor népszerű beategyütteseinek.

Both Miklós: Azért azt látni kell, hogy a 60-as években Dél-Amerikától a Szovjetunióig megjelenik a miénkhez hasonlatos népművészeti revival mozgalom, ez tehát nem csak magyar jelenség. De az elit már jóval korábban felfedezte magának a népi kultúrát, amely koronként a városi értelmiség aktuális ízléséhez adaptálódott – elég, ha Gyarmathy Zsigmondné Hóry Etelka történetét idézzük fel, aki a kalotaszegi divat­ központi alakja volt az 1800-as évek végén. Bartók és Kodály indulása idején is a művelt közönség által elfogadott módon, színpadi keretek között, akadémiai stílusban adták elő a dalokat. Ezt az előadásmódot szorította háttérbe a táncházmozgalom, amely a beatmozgalommal párhuzamosan jelent. A fiatalságukat a hatvanas évek végén élők között – egyfajta lázadásként – kétféle identitásképző kulturális szegmens volt egyszerre megfigyelhető: a nyugati könnyűzene és a még falvakban fellelhető saját zenei hagyományok. A nagy változást az hozta a 70-es évek elején, hogy megjelentek az éneklő, táncoló, zenélő folkloristák, akik maguk is kutatták, de egyben művelték is a hagyományt. Ez jelentette az igazi áttörést.

Timár Böske: A Bartók Béla Táncegyüttesben Sanyi a széki táncrenddel kezdte, nyilván a legegyszerűbbel: a csárdással és a négyessel, nem a sűrű tempóval, amellyel ő maga is akkor ismerkedett. Gimnazista voltam, de mi az iskolában nem tanultunk Erdélyről, a határon túli magyarságról pedig nemhogy kevés – semmi szó nem esett. Családon belül igen, nekem édesapám rokonsága Gyergyószentmiklósról származott. A széki táncházban hirtelen szakadt rám a felismerés, hogy ki vagyok. A hagyomány nemcsak óriási élményt, hanem egészséges identitástudatot is adott. Rengeteg osztálytársam jött velem a táncházba, ahol a saját kultúrához, a hagyományokhoz való kapcsolódás lehetőségét érzelmileg is átélhettük.
Both Miklós: Idetartozik Trianon sokkja is. 1920 után a magyar néprajztudomány kutatási terepének jelentékeny részét veszítette el. Gondolni sem lehetett a nemzetiségi sorba került magyarok kutatására, de még Bartók nem magyar gyűjtőútjainak folytatására sem. A befelé fordulás mélypontja a húszas évek közepére esett. Valójában csak az 1970-es években indul el nagy tömegben a határon túli magyarság újrafelfedezése.

Timár Böske. Fotó: Havran Zoltán

Lugas: A Hagyományok Házában ülünk, itt van velem szemben Kallós Zoltán képe. Az ő személye megkerülhetetlen, önmagában is intézmény volt.

Timár Böske: Kulcsszereplő!

Sebő Ferenc: Zoli bácsi vitt minket mindenhova, neki minden faluban volt rokona. Ha megkérdezte a milicista: hova megy, arra az volt helyes válasz, hogy rokonokat látogatni. És ez részben igaz is volt. Nagyanyámról tudom, hogy erdélyi asszonyként mennyire számon tartotta a kapcsolatait. Az erdélyiek mind a mai napig így vannak ezzel, szóval akárki elmondja, hogy azon a tájon bármit is gyűjtött, azt ne felejtse ki, hogy a Kallóssal ment, mert Kallós nélkül nem lehetett menni.

Timár Böske: Amikor Novák Ferenc és Korniss Péter rácsodálkozott a táncházra Széken, Zoli bácsi biztatta őket, hogy csináljatok ilyet ti is Budapesten.

Sebő Ferenc: Andrásfalvy Bertalantól kérdeztem, hogy miért mentek ti Erdélybe, mire azt válaszolta: úgy hallottuk, Kallós ott még élő formában látja a kultúrát. Mi is kíváncsiak vagyunk erre. Kimegyünk, lefilmezzük, megtanuljuk, és aztán megtanítjuk mindenkinek – így mondta Andrásfalvy 1967-ben. Tinka pedig már ekkor magyarázta a koreográfusoknak: nézzétek meg rendesen az egész folyamatot, ne csak egy-két motívumot vegyetek ki belőle! Az anyag szeretete vezetett minket, Timár is társastáncként tanította a székit, és csak utána választott ki figurákat a koreográfiához.

Timár Böske: Tinkával elnevezték ezt anyanyelvi táncoktatásnak – táncanyanyelvnek.

Sebő Ferenc: Timár Sanyi végigtanított országot-világot, kis túlzással már mindenki tudott táncolni, kivéve az Állami Népi Együttest.

Timár Böske: Azért, amit lehetett, azt jó ízléssel kihozta az együttesből Rábai Miklós, annak ellenére, hogy a Mojszejev-stílus volt a kötelező. Még a szlovák zenei anyagra épülő Ecseri lakodalmas is világsiker lett. Sanyi módszerének intézményesítése a Magyar Állami Népi Együttesben kemény menet volt. 1980-ban Pozsgay Imre kulturális miniszter a nomád nemzedék tagjaival, Csoóri Sándorral és Nagy Lászlóval arra jutott, hogy a Timár kell az Állami élére. Volt egy akadály: Sanyi nem volt párttag. Pozsgay így is kinevezte őt, de a pártapparátus tagjai befeszültek, megjelentek a próbán, többször is el akarták távolítani Sanyit az együttes éléről. Rábai Miklós táncosai annyira féltek ettől a váltástól, mint ördög a szenteltvíztől, érthető módon, mert sosem tanultak ilyet. De aztán ragyogóan megbirkóztak a feladattal.

Sebő Ferenc: A cigányzenekar kísérte a műsort, de nem játszottak autentikus zenét. Nem akartak. Lenézték, különben is megszokták a romantikus hangszerelést. Egyébként nagyon jól képzett zenészek voltak, és büszkék arra, hogy ők mindent el tudnak játszani, ami a közönségnek kell. Csak hát változtak az idők, és a magyar nótára már nem volt kereslet.

Sebő Ferenc. Fotó: Havran Zoltán

Lugas: Az intézményesülésnek milyen nyereségei és milyen veszteségei vannak?
Sebő Ferenc: A Magyar Állami Népi Együttest 1996 táján már a megszűnés veszélye fenyegette, a tudományos kutatás is zárt volt, néhány tíz ember problémája. A Hagyományok Háza annak a gondolatnak a jegyében született, hogy az egész országot kiszolgáló intézménnyé váljon.

Both Miklós: Az 1950-es években a világ új táncműfaj, a hivatásos állami néptáncegyüttesek koreográfiáinak megjelenését és kibontakozását élte meg, amely a Szovjetunió Állami Néptáncegyüttese, az alapító Igor Mojszejev­ művészeti vezetésével elért rendkívüli sikere nyomán kezdődött. A kapitalista nyugati hatalmak és Japán kivételével a hivatásos, félhivatásos és amatőr néptáncegyüttesek világméretű jelenséggé váltak. A magyar történet azonban annyiban speciális, hogy a táncházmozgalom meg tudta hódítani a nagy infrastruktúrákat, így az Állami Népi Együttes a revival módszerei szerint újra tudta gondolni a művészi koncepciót is. Ukrajnában például a revival a mai napig underground­ban van, tehát az állami intézmények megmaradtak az 1920-as, 30-as évek művészeti esztétikájánál, az ukrajnai Virszkij Ukrán Nemzeti Néptáncegyüttes koreográfiái most is az 1950-es éveket idézik.

Magyarországon volt kutatói háttér, értelmiségi bázis, amelyik ezt át tudta törni. A Magyar Állami Népi Együttes 2001 óta része a Hagyományok Házának, és méltán az egyik motorja a hazai táncházmozgalomnak. A Hagyományok Házával tömegeket érünk el, forrásainkból a kutatást és az előadó-művészetet is támogatjuk. Ugyanakkor nagy változások előtt állunk: eddig mindenki a falvakban még fellelhető adatközlőkre fókuszált, csakhogy az adakozók épp elmenőben vannak, és ez elemi hatással lehet a mozgalomra is. Az intézményesülés egyébként éppen erről szól: amikor a hagyományos tudás már nem tud a családban természetes módon átöröklődni, akkor minden, ami értékes, bekerül az intézménybe, hogy biztos keretek között fennmaradjon.

Bolya Mátyás: Az intézményesülés soha nem zökkenőmentes. A táncházmozgalomban jól kitapintható a revival mozgalmak sajátja: egyfajta kulturális ellenállás, amely azonban számos paradox helyzetet eredményezett. A revival többek között a technológiai fejlődést is fenntartással fogadta, miközben a népzenei felvételek elterjedését épp a tömegkommunikáció segítette. Az intézményi keretek elutasítása szintén része volt ennek a látásmódnak, amely a mai napig érezteti a hatását. A népzene harminc éve jelent meg a felsőoktatásban – a Nyíregyházi Főiskolán ekkor indult meg a népzenetanár-képzés –, tizenöt évvel később kezdődött a Zeneakadémián népzenei képzés. Az intézményesüléssel párhuzamosan természetesen tovább él a táncházmozgalom sok-sok zenekarral, táncegyüttessel és táborral. Folytatódik a népzene- és néptánckutatás is, amely az elszigeteltségéből szépen lassan kitörve egyre inkább kiszélesedett. Fontos, hogy e három terület, vagyis az egyetemi szintű népzeneoktatás, a kutatás és a táncházmozgalom egyértelműen megfogalmazza tevékenységét a kultúra területén, keresse a kapcsolódási pontokat, és hatékony együttműködésben mutasson fel eredményeket.

A táncház napja

A 2013-ban elhunyt Halmos Béla egyik utolsó közösségi akciója volt a táncház napja 2012-es elindítása, amelyet évről évre az 1972. május 6-án tartott első budapesti táncházra emlékezve rendeznek a dátumhoz legközelebbi szombaton. Ilyenkor az ország számos pontján felbukkannak a mozgalom tagjai – éneklő, táncoló, zenélő szabadcsapatok. A táncház napja azért jött létre, hogy megmutassa az UNESCO által is elismert mozgalom értékeit: ma szerte a világban fiatalok százezrei saját hagyományaik felé fordulnak, táncházakba járnak, népdalokat énekelnek a kirándulásokon, tánc- és kézművestáborokba mennek nyaralni, divattervezők válnak híressé a hagyományos motívumok felhasználásával, népzenét és néptáncot lehet tanulni óvodától az egyetemi szintig… A Hagyományok Háza Baráti Köre Egyesület a XI. Táncház Napján flashmobot szervez a Batthyány térre május 7-én, szombaton 20 órakor Össznépi kalotaszegi táncolás címmel. A zenét a Magos Együttes biztosítja.

Lugas: Elkerülhetők a súrlódások?

Bolya Mátyás: Amikor elindult a képzés a Zeneakadémián, kétkedő hangokat is lehetett hallani a mozgalom felől: ti ott a Zeneakadémián majd biztosan akadémikusan fogtok játszani, mitől lesz ez jobb gyakorlat? Ebből annyit azért érdemes meghallani, hogy a zeneakadémiai végzettség valóban hozzáadott értékként jelenjen meg. Akár közösen is megfogalmazhatnánk, hogy mit várunk el az egyetemtől, mit a kutatástól, és mi a dolga a mozgalomnak. Hogyan tudjuk egymást támogatni és kölcsönösen gazdagítani? De ne legyünk szereptévesztésben! A mai napig látni olyat, hogy például zenetudós értékel színpadi produkciót, ami félreértésekre adhat okot. A Népzene Tanszék indulásakor úgy tűnt, rengeteg elméleti tudáselemmel kell megtámogatni, érvényessé tenni a zeneakadémiai képzést ahhoz, hogy az elnyerje méltó helyét a klasszikus és a jazzhangszerek között. Emiatt az elméleti tárgyak kerültek túlsúlyba. Mára azonban szépen elvált a kutató- és a művésztanár-képzés. Mondom ezt úgy, hogy – végignézve magunkon – egy személyen belül sem könnyű elkülöníteni a művészt és a kutatót. De legalább tudatosítani kell magunkban a különböző szerepeket.

Sebő Ferenc: A régizene-mozgalom végigjárta ugyanezeket a buktatókat a komolyzenében. Ha korhűségre törekszünk, Mozart vonósnégyesét nem lehet eljátszani Mendelssohn stílusában. Mi sem azért muzsikálunk hitelesen, mintha falusiak akarnánk lenni, csak mert a népzene így jó. Mozartot is a maga stílusában jó eljátszani, nem kell hozzá paróka, és mi sem húzunk bő gatyát. Ilyen értelemben tehát a régizene-mozgalomhoz kapcsolnám magunkat.

Both Miklós: Én most ahhoz kapcsolódnék, amit az elmélet és a gyakorlat egyensúlyáról mondott Matyi a zeneakadémiai képzésben: a Hagyományok Házában nekünk is az a dolgunk, hogy értően rásegítsünk ezekre az elbillenésekre. Ezért pénzalapot különítettünk el terepmunkák támogatására. Fontosnak tartom, hogy a terepmunkában részt vegyenek a fiatalok a jövőben, és ne csak az elmélettel foglalkozzanak.

Sebő Ferenc. Az ügyet kell a középpontban tartani, ezt a gyakorlatias szakmát, amely az undergroundból jött, és nem szabad onnan kiengedni.

Bolya Mátyás. Fotó: Teknős Miklós

Lugas: Kitűnő mesterek találhatók az Óbudai Népzenei Iskolától a Zeneakadémiáig, néptáncot is lehet felsőfokon tanulni a Magyar Táncművészeti Egyetemen. De mi történik az előadó-művészetben? Az autentikus előadásmód és a táncszínház mellett egyre nagyobb teret nyer a népi show, a hagyományos figurákból építkező cirkuszi mutatvány, amelynek csak a jó ízlés szab határt. Vagy az sem?

Timár Böske: Amikor annak idején az utcáról bejöttek az emberek a táncházba, nem koreográfiát akartak tanulni. Létezik persze olyan is, Amerikában én is táncoltam, úgy hívták, hogy recreation dance, sorozatokat tanítottak be nekünk, kétperces kis etűdöket. De a Timár-módszerrel anyanyelvként tanuljuk a táncot: elsajátítjuk a nyelvtanát először egyszerű formában, az alapelemekből pedig ki-ki megkomponálja magának a táncot. Rengeteg tehetség az egekig fejlődött, és a színpadi művek is megváltoztak, megjelenhetett bennük például az improvizáció. Ez vitte előre a mozgalmat is. A Kassák Klub volt a mi szellemi műhelyünk, ahol Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Szécsi Margit, Nagy László és Weöres Sándor mindennapos vendégek voltak. Ebbe nőttünk bele fiatalon. Ehhez képest ami most folyik a show-műsorokban, arra azt mondanám: technikai kiképzés. Mi a komplex kultúra átadására törekedtünk és törekszünk ma is a Csillagszemű Táncegyüttesben. De amit most látunk, azt már Tinka is felfedezte a 80-as években, amikor egyesek elkezdtek csemegézni, egy-egy eredeti elemet kiválasztani a rendszer egészéből az alkotás során. Ebből aztán divat kerekedett.

Sebő Ferenc: Érdekesnek akarnak látszani. Jellemzőjük a virtuozitás, amiről Paganini jut eszembe: előállt a virtuóz technikájával, mire Liszt Ferenc eltátotta a száját, ő is meg akarta tanulni. Egy évig gyakorolt, már pörgött a keze, de addigra rájött, hogy ez nem zene. Volt már ilyen: a Maros együttes megalakulásakor a korondi székelyek is megnézték a műsort. A koreográfus az előadás után megkérdezte Józsi bácsit, hogy mi a véleménye erről a Mojszejev-típusú színpadról. Hát, szép – jött a felelet –, egyszerre verték, mint mi a Monarchia hadseregében. Szöktek es jó nagyokat, hát még ha táncolni is tudtak volna!

Timár Böske: Elismerem, és elámulok azon, ahogy a táncos az egekbe röpköd – keresem a plafonon –, de attól az még nem érinti meg a lelkem. Amikor csak a technika van, az nem juttatja el a nézőt a katarzisig. Végső soron a színpadi alkotó felelőssége, hogy milyen szellemiség jut el a nézőkhöz. A legnagyobb versengés közepette sem szabad ezt feledni!

Both Miklós: Alkotás és műveltség az emberi lét fontos kettőssége. Aránya az elvárásoktól függően egyénenként, közösségenként, korszakonként változhat. Ha túlságosan nagy műveltséget várunk el egy fiataltól, akkor az alkotói énje háttérbe szorul, és elmarad a gondolatok újrarendezése. Ha viszont nincs megfelelő műveltség, akkor fennáll a locsogás, a felületesség lehetősége. Az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a mozgalomban felhalmozódott forrásanyag és a jelen között milyen kapcsolat tud létrejönni.

Bolya Mátyás: A műveltség és az alkotás aránya azért nem egyértelmű, mert oktatásszervezőként feladatunk a kultúrát aktuálisan hordozó nemzedékkel megtalálni a kapcsolatot. Különben lehúzhatjuk a rolót. Meggyőződésem, hogy ennek a kapcsolatnak a kulcsa a kreativitás. De ott a félelem a mozgalomban, hogyha beengedjük a kreatív energiákat, akkor az törvényszerűen visszahat a műveltségre, vagyis felszínes lesz, mert nem tud elmélyülni a tudás. Ezzel nem értek egyet: végzős citerás növendékem, Debreczeni-Kis Helga­ a Fölszállott a pávában a döntőig menetelt, otthon pedig verset ír, majd megzenésíti, és videóklipet készít hozzá. Sok más ­példával is lehetne illusztrálni, hogy az elmélyült tudás és a kreatív energiák mozgósítása nem kizáró tényezők, ellenkezőleg, inspirációs forrást és motiváló erőt jelenthetnek. Nem kérdés, hogy nekünk a kreativitással, a kreatív terek létrehozásával van dolgunk, erről kell most gondolkodnunk.

Sebő Ferenc: A páros tánckultúra európai csúcsteljesítmény. A táncházmozgalom tartja fenn évtizedek óta. Számítógépen keresztül nem lehet megismerni a másikat. Tánc során azonban kiderül, hogy a reflexek úgy működnek-e, van-e türelem a másik iránt, összevaló-e a pár. A mozgalomért most már nem kell aggódni, megvan az anyag – a Zenetudományi Intézet hangarchívumában kétszázezer adatsor található –, és több százezren művelik a hagyományt szerte a világban. Tinka éppen erről beszélt nekünk: „Tanuljátok meg rendesen, aztán csináljatok, amit akartok!”

Nomád nemzedék

„A táncházmozgalom abból a szempontból is újat hozott a korábbi korszakok hasonló jellegű kísérleteivel szemben, hogy a hetvenes évek elején a népművészet iránti érdeklődés komplex módon, szinte a teljes spektrumot átfogóan jelentkezett. Már a korai táncházas táborokban felbukkantak azok a fiatal fafaragók, fazekasok, textilesek és nemezkészítők, akik a turistapiaci tömegtermékké silányuló tárgyi népművészet területén ugyanarra törekedtek, mint Sebőék vagy a Muzsikás a népzenében. 1973-ban ez a »nomád nemzedéknek« is nevezett, városi fiatalokból álló csoport hívta életre – Zelnik József vezetésével – a Fiatalok Népművészeti Stúdióját, amely a továbbiakban tömörítette a hagyományon alapuló tárgyi és szellemi kultúra megújítására vállalkozó fiatalokat s az érdeklődő, segíteni kész szakembereket. Az építészet területén hasonló törekvések jellemezték Makovecz Imre, Csete György vagy a fiatalabb generációból Ekler Dezső és Nagy Ervin tevékenységét. De ugyanehhez a tágan értelmezett szellemi körhöz lehet sorolni számos tudóst, művészt, szakembert. Jankovics Marcell grafikus, rajzfilmrendezőtől László Gyula történészen át Melocco Miklós szobrászig. Szintén ide tartozik a táncházmozgalmat a kezdeti években támogató Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Kányádi Sándor és Nagy László költők, a filmesek közül pedig Kósa Ferenc, Szomjas György vagy Sára Sándor.”

(Forrás: Jávorszky Béla Szilárd: Halmos Béla emlékezete, Kossuth Kiadó, 2016)

Borítókép: A Sebő Együttes táncháza a Kassák Klubban, 1976. „Korábban nem lehetett gyülekezni, csak ha a párt megmondta, hogy együtt megyünk, elvtársak” (Fotó: Fortepan/Urbán Tamás)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.