„A többi népcsoport is kisebbségben élt az elcsatolt területeken”

Ma is tudatosítani kell, hogy az országcsonkítással nem egyszerűen magyar közigazgatás alá tartozó területeket veszítettünk el: Trianon után majdnem kétezer magyar többségű település vált „határon túlivá” – mutat rá Nagy László. A Natus Demográfiai Társaság elnökével az utolsó teljes népszámlálásról, az elcsatolt területek magyarságáról és az ukrajnai háború lehetséges demográfiai következményeiről is beszélgettünk az 1920. június 4-i trianoni diktátum emléknapján.

Nagy László Natus Demográfiai Társaság elnöke 20220517 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– A trianoni országcsonkítás előtti utolsó teljes, 1910. évi népszámlálás nemzetiségi adatai nagy vonalakban ismertek. Azt gondolhatnánk, hogy akit részleteiben érdekelnek e kérdések, az ma már könnyedén hozzáférhet bármilyen adathoz. Mégsem erről van szó. Hogy lehet ez?

– Jogosnak tűnhet a kérdés, hogy mi értelme olyan számsorokat idézgetni, amelyek „két kattintásra” úgyis elérhetők bárkinek. Csakhogy a helyzet nem egészen ez. Az utolsó teljes népszámlálás adatait a 42. sz. statisztikai közlemény tartalmazza, amely megtalálható ugyan a statisztikai hivatal honlapján, ám több gond adódik… A legfőbb nehézség abban rejlik, hogy a statisztikai közlemény táblázataiban a települések felsorolása nem ugyanazon az oldalon található, mint a nemzetiségi összetétel. Egy településről ugyanis nagyon sok adatot közöltek, és a nemzetiségi kimutatás, mivel a nem, az életkor és a családi állapot mögé került, egyszerűen átcsúszott a túloldalra, ahol viszont már nem szerepel a település neve. Ez egy kinyitott könyv bal és jobb oldala esetén kezelhető, pdf-fájlban viszont követhetetlenné válik az egész. Az 1910-es adatokat feldolgozva, összesítve ki kellene adni közérthető formában.

Ma is tudatosítani kell, hogy az országcsonkítással nem egyszerűen magyar közigazgatás alá tartozó, hanem nagyon sok esetben magyar többségű területeket veszítettünk el.

– Mi jellemezte az akkori Magyar Királyságot nemzetiségi szempontból?

– Közjogi értelemben a – statisztikai közlemény szóhasználatával – Magyarbirodalom két fő részből tevődött össze: Magyarországból és Horvát-Szlavónországokból. Emellett rögzítsük, hogy

a most a tengerkérdés miatt ismét előtérbe kerülő Fiume város és kerülete is Magyarország részét képezte.

A Magyar Királyság a majd hétszázezer négyzetkilométernyi kiterjedésű Osztrák–Magyar Monarchia körülbelül felét foglalta el. Összesen 28, név szerint is említett nemzetiség élt Magyarországon. Ugyanakkor a zsidók izraelita megnevezéssel ekkor vallásfelekezetként voltak nyilvántartva. Ez azért is lényeges, mert a XX. század folyamán több kisantantország is nemzetiségként tartotta őket nyilván, aminek fő célja a magyar és a német lakosság számának statisztikai célú csökkentése volt.

– Hogyan írható le a trianoni diktátumban elcsatolt területek demográfiai képlete?

– A Magyarországtól négy irányban elcsatolt területeken a legjobb esetben is csak harminc százalék körüli volt a magyarok aránya: Erdélyben 31,6 százalék, a Felvidéken (Kárpátaljával) 30,4 százalék. Ehhez azonban csak azt felejtik el hozzátenni – s felejtjük el sokszor mi, magyarok is –, hogy a többi népcsoport is kisebbségben élt az elcsatolt területeken, hiszen Magyarország soknemzetiségű ország volt, ahol ez teljesen természetes. 

Grafika: Magyar Nemzet (Forrás: MN-gyűjtés)

Sokatmondó, hogy

1910-ben Békéscsabán élt a legtöbb szlovák, szám szerint 28 682 fő, ezzel szemben Pozsonyban 11 673, Kassán mindössze 6547 fő vallotta magát szlováknak.

De máig homályban maradtak olyan alapvető kérdések, mint például az, hogy hány települést csatoltak el összesen, vagy hogy ezek közül hány volt magyar többségű. A lehető legpontosabb válasz e kérdésekre: 11 440, illetve 1912. Trianon után tehát csaknem kétezer magyar többségű közösség vált „határon túlivá”. E települések tételes felsorolására a szakirodalom a mai napig nem kerített sort. Mintha a magyarság számára lényegtelen kérdésről vagy egy távoli vidék, mondjuk az indonéz szigetvilág problémájáról lenne szó.

– Hogy alakult a magyarok lélekszáma a Kárpát-medencében?

– A XX. század során a Kárpát-medencei magyarság összlétszáma 1920-ban volt a legalacsonyabb (9,715 millió fő) és 1980-ban a legmagasabb (13,472 millió fő). 

A szám azóta erőteljes csökkenésnek indult, és jelenleg nagyjából 10,6 millió főnél tart. Száz év alatt az elcsatolt területeken 3,3 millióról 2,1 millióra csökkent a számunk. Érdekes módon a fogyás mértéke a legszegényebb régióban, Kárpátalján a legkisebb, 17,8 százalékos, és a szórványokban a legnagyobb: Horvátországban, Őrvidéken és a Muravidéken 75 és 90 százalék közötti. Az egyes országrészeket tekintve talán Nyugat-Szlavóniában a legdrámaibb a helyzet, ahol olyan, korábban jelentős létszámú – értsd: több mint tízezres – magyar közösségek tűntek el szinte nyomtalanul, mint például a Daruvár környéki (Pozsega vármegye) vagy az úgynevezett bilagorai magyarság.

– Mi mondható el a rendszerváltozások utáni időszakról?

– Az 1910 és 1990 közötti népességfogyás nagyságrendileg ugyanakkora, mint az 1990–2010 közötti, vagyis durván hatszáz-hatszázezer fő. Tehát sem Trianon, sem a két világháború nem apasztotta meg a magyarságot oly mértékben, mint a demokrácia és a liberalizmus „békés” évtizedei. Egyetlen ellenpélda az őrvidéki magyarság, amely számában mintegy másfélszeresére növekedett 1981 óta. Ennek azonban speciális okai vannak, elsősorban a Kárpát-medence többi részén élő magyarság nyugati irányú kivándorlása és az, hogy 1990 előtt a magyarok egy része politikai okokból nem szívesen nyilatkozott a valódi nemzetiségéről.

– Száz évet vetünk össze, az 1910-es nagy népszámlálás adatait a 2011-es magyarországi és a szomszédos országokban lezajlott cenzusokkal. Mindebből kiolvashatók a nemzetiségi változások?

– Nehéz a demográfusok helyzete, mert Ukrajnában például pénzhiányra hivatkozva 2011-ben sem tartottak népszámlálást; Szlovéniában és Ausztriában ekkor már nem vettek fel nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó adatokat. Vagyis

a hét szomszédos ország közül három esetében eleve nem áll rendelkezésre nemzetiségi kimutatás az elmúlt húsz évből.

A legutóbbi népszámlálásokat a koronavírus-járvány hátráltatta, lényegé­ben Felvidéken zajlott le tavaly egy teljes cenzus, Romániában épp a napokban zárul, de ennek feldolgozása jóval később várható.

– Milyen helyzetben van a felvidéki magyarság?

– Elsőre úgy tűnik, hogy stabilizálódó folyamatnak vagyunk tanúi. Csak az bonyolítja a helyzetet, hogy második nemzetiséget is meg lehetett adni. S bár mindössze néhány ezer fővel csökkent a magyarok száma a 2011-es 458 ezerhez képest, ám

ha csak azokat nézzük, akik első nemzetiségként mondták a magyart (422 ezren), akkor a csökkenés mértéke megfelel az elmúlt évtizedekben tapasztalható, tízévenkénti öt-tíz százalékos zsugorodásnak.

A magyar identitás olyan értelemben erősnek mondható, hogy sokkal-sokkal többen mondják magukat első helyen magyarnak, s nem csak másodikként, mint amilyen arány látszik e téren a ruszinok vagy a romák esetében.

– Az valós jelenség, hogy néhol a magyar kisebbség létszáma kevésbé csökken, mint az államalkotó nemzeté?

– Abszurd módon a magyar sors egyik tragédiája éppen az, hogy a sok egyéb fogyás mellett a miénk fel sem tűnik. Horvátország és Szerbia, de főleg Románia és Ukrajna ma a két kezét összetenné, ha „csak” annyira apadna a számuk, mint a magyaroké. Kocsis Károly akadémikus kifejezésével élve ugyanakkor mindenhol látszik egyfajta „elnemzetlenedés”. Ez alapvetően Nyugatról jövő folyamat, amely két módon nyilvánul meg. Vagy a népszámlálások során már eleve nem is kérdeznek nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó adatot, vagy ha megkérdezik is, sokan nem válaszolnak erre. A sehova sem tartozó „ismeretlenek” aránya Magyarországon, a Felvidéken és Erdélyben is meghaladta az öt százalékot, és ez valószínűleg csak a kezdet. Ettől függetlenül a Székelyföldet leszámítva csak nagyon kevés helyen (például Északnyugat-Partiumban) mondható el, hogy a magyarok számának csökkenése kisebb, mint az államalkotó nemzetiségé.

– Harminc év után ismét háború dúl a szomszédunkban. Ez hogyan befolyásolhatja Kárpátalja magyarságának jövőjét?

– Van egy nagy különbség a két háború között a mi nézőpontunkból.

A délszláv háború ugyanis a magyarság településterületén is zajlott, elég csak Vukovárra, Szentlászlóra, Kórógyra vagy Csákra gondolnunk. Kárpátalja esetében ilyesmiről nincs szó.

Annak idején a délvidéki magyar politikusok tragikusan tekintettek a jövőbe, azt mondták, hogy a magyarság száma már nem fogja elérni a kétszázezret sem az ezredfordulóra, mert annyian elhagyták Jugoszláviát. Ám még a 2011-es adatok szerint is jóval kétszázezer fölött volt a magyarság létszáma. Hasonlóképpen ma is hallani olyan hangokat, hogy talán már százezer magyar sincs Kárpátalján. Talán még sincs ekkora baj. Egy zömmel fiatalokból álló kutatócsoport a Summa 2017 felmérésben kimutatta, hogy nemrég még 131 ezer fő volt a kárpátaljai magyarok száma. Ez alapján másfél évtized alatt a magyar lakosság 13,7 százalékkal csökkent, ami valamelyest kedvezőbb képet mutat a magyarországi bevándorlási statisztikákon alapuló forgatókönyveknél. 

NÉVJEGY Nagy László 1981-ben Körmenden született jogász, tiszt, tanár, számos történelmi-politikai témájú írás szerzője, illetve fordítója. Elnöke a Natus Demográfiai Társaságnak, amely baráti kör kezdeményezésére jött létre tíz éve. Fő célkitűzésük a demográfiai problémákkal, különösen az európai társadalmak elöregedésével, a magyarság és más európai népek lélekszámának fogyatkozásával kapcsolatos kérdések elemzése, a demográ­fiai problémákkal összefüggő hatékonyabb döntéshozatal elősegítése.
 Borítókép: Nagy László a Kossuth téri Nemzeti Összetartozás Emlékhelyénél (Fotó: Bach Máté)